Belém szakad az ágrólszakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon.
S szél fúj át a magyar pusztaságon.

A huszadik század rongyaiban
A nincstelen szegény legényei.
Zsebbe rakott kézzel, fütyülve járnak,
Munkát, sem nyugalmat nem találnak.

Gyengülnek a napnak sugarai,
A szántásokon varjak ülnek.
Meleg pulóverben járnak ők,
A tanyasi magyarok és cigányok.
Mint csontjaimhoz kötődő húst,

Szárítja ránk az éveket.
És úgy jönnek felénk a letűnt remények,
Mint megannyi homályos, szomorú emlékek.

Hát úgy sorvad errefelé az élet,
A harang vasárnapi misére hív.
Hitünk erősíti bennünk a lelket,
Hát elmondom a szónak üzenetét.

A kemence sutján halálra fagy a magány,
A kis falumban temetésre gyűl a sok ember.
Ki szomorú, ki bánatos,
S van, akinek a fájdalma az egekig ér.

Nem fáj már semmi,
A csend betemeti a falut.
A csillagok hideg fényében bolyongunk már,
Ez egy magányos, kihalt világ.

S leszakad az égről a szakadt fintor,
A gyümölcsöt hozó ősz sem bátorít.
Ki dolgozni nem tud, éhenhal e tájon,
S szél fúj át a magyar pusztaságo

A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.

Bolond a tanyán
rönkön ül merengve.
Csendes éjszakán
gondokat feledve.

Az ágon egy veréb gubbaszt,
alszik tán.
Csillagfényes este
egy süni botorkál.

A cigánysoron is
néptelen az utca.
Csak a Gazsi háza
van még világítva.

Beteg gyermekét
most nézte meg orvos.
Csak egy kutya vonít,
fekete a kormos.

Túl hét berken,
és túl hét akácsoron.
Vajúdik egy tehén
szalmás alomhelyén.

A tücsök ciripel,
messze száll a hangja.
Rá a tavibéka
felel kuruttyolva.

Csendes a táj végre,
éjfélt üt az óra.
Szólott a bagoly
még egy huhogóra.

Csizmáját a sötét éj
leveti és alszik.
Itt-ott egy-két falu
templomtornya látszik.

A nap felkel majd,
ha kell kakasszóra.
Új napra ébredünk,
nyári virradóra.

Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.

Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.

Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.

Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.

Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.

Az én kincsem egy vak bányaló,
húzza az igát.
Feszes a nyakló,
éber a mélyben, a jószerencsés éjben.
Húzza a csillét,
a sok szenet fel!
Az én kicsi kincsem, egy vak bányaló.

De egyszer megbotlott,
a lába eltört.
Sírtam a lóért, és velem sírt a ló.
Tudta, hogy vége,
szálljon rá béke.
Kincs volt ő nékem,
Nagy drága kincs.
Így lett legenda a vak bányaló.