Idő 
Értékelés 
Értékelés Bogaras és bolhás volt Bobikánk,
Doki mondta, fürödjön a kutyánk.
Nosza, gyógyszer száz liter meleg vízbe,
Az meg bele műanyag edénybe.
Ötven kilós kutyát beültettem,
Nyaka alatt fogta a bal kezem.
Jobbal meg öntözgettem busa fejét,
Szerette, be sem csukta a két szemét.
Öt percig áztattuk a fehér lében,
Anyu és Anita locsolta bőven.
Szerette Bobi, nem volt ellenvetése,
De úgy nézett ki, mint egy szétázott ürge.
Végén hordóból nem tudtam kivenni,
Felborítottam, ki kellett önteni.
Kiöntöttem a vizet a kutyával,
De úgy néz ki, végeztünk a bolhákkal.
Budapest, 1998. július 4. ? Kustra Ferenc József ? a mi újfundlandink volt?
Doki mondta, fürödjön a kutyánk.
Nosza, gyógyszer száz liter meleg vízbe,
Az meg bele műanyag edénybe.
Ötven kilós kutyát beültettem,
Nyaka alatt fogta a bal kezem.
Jobbal meg öntözgettem busa fejét,
Szerette, be sem csukta a két szemét.
Öt percig áztattuk a fehér lében,
Anyu és Anita locsolta bőven.
Szerette Bobi, nem volt ellenvetése,
De úgy nézett ki, mint egy szétázott ürge.
Végén hordóból nem tudtam kivenni,
Felborítottam, ki kellett önteni.
Kiöntöttem a vizet a kutyával,
De úgy néz ki, végeztünk a bolhákkal.
Budapest, 1998. július 4. ? Kustra Ferenc József ? a mi újfundlandink volt?
Pezsegve bukik át a víz a gát tetején.
Emlék szűrődik át a valóság szövetén.
Mint reggeli fény a szúnyogháló anyagán.
Olyannak tűnik most, ez az emlék is talán.
Kacagva rohantam a gáton kis gyermekként.
Ittam magamba a boldogságot cseppenként.
Itt ülök a régi gát mellett emlékezve.
Gyermekkorom szépségei jutnak eszembe.
Mezítláb futva a tarló sárga tengerén.
Játszottam az élet csodálatos hangszerén.
Nem nyúzott az élet által rám ruházott gond.
Akkor azt hittem a keserű ember bolond.
Még nem mételyezett meg az élet keserve.
Bár csak felnőnék. Vártam én akkor epedve.
Most meg újra kisgyermek szeretnék lenni én.
Igen, talán ez lehet a felcserélt remény.
Emlék szűrődik át a valóság szövetén.
Mint reggeli fény a szúnyogháló anyagán.
Olyannak tűnik most, ez az emlék is talán.
Kacagva rohantam a gáton kis gyermekként.
Ittam magamba a boldogságot cseppenként.
Itt ülök a régi gát mellett emlékezve.
Gyermekkorom szépségei jutnak eszembe.
Mezítláb futva a tarló sárga tengerén.
Játszottam az élet csodálatos hangszerén.
Nem nyúzott az élet által rám ruházott gond.
Akkor azt hittem a keserű ember bolond.
Még nem mételyezett meg az élet keserve.
Bár csak felnőnék. Vártam én akkor epedve.
Most meg újra kisgyermek szeretnék lenni én.
Igen, talán ez lehet a felcserélt remény.
A búzamezők
Napjai már lejártak.
Pékek öröme.
*
Tűző napocska
Aranya kalászt érlelt.
Roppanó kenyér.
*
Boglyák glédában,
Nap még tüzes csókot oszt.
Árnyékban sincs hűs.
*
Bennem ég még tudat, hogy a nyár csók-gyújtó
Az árnyékba bújt estlepel meg felbujtó.
Utána futnék, hogy el ne menjen nyaram…
Most nem mehetek, elfeküdtem a nyakam…
Most is csak állok, érzem, lelkemből illanó vágyakat,
Próbálom élvezni körbeölelő napsugarakat.
Este is, az éj fekete leplébe takarózik az ég,
Szívemet vágyva, fájdalom feszíti, mikor lesz újra kék…
*
A bárányok már
Összebújtak, zord idő!
Eső kezd esni.
*
A mélyülő éj-kékbe sápadtan figyel a csillag-sereg,
Nem is hunyom le szemem, vigyázok, mert egy még eltekereg.
Hegyen, az átmelegedett sziklák, árnyékot már nem adnak,
Az ott lakó vaddisznók, bánatos röfögésre fakadnak.
Már a Nap is remegve, bánatosan, láthatáron lemenő,
Izzad is, látszik horizonton, hogy ott nagyon esik az eső.
Eső, rossz idő, köd és a viharok, mind jelzi, ez az elmúlás,
Kacagva támadó szélvihar, mit készít... puha-avar újulás.
*
Felharsan gerle
Hangja, erdei csendben.
Párját keresi.
*
Elgondolkoztam, hogy az ősznek is megvan a maga szépsége,
Halottak napja persze nem jó, ez azért lélek reménysége…
Távoli vihar hangjából hallom, hogy nem is kell sokat várni,
Szőlő is lassan beérik, szüret is lesz, csak neki kell állni…
A diónk is beérett, már lehet Kossuth-kiflit sütni,
Bízok, hogy az aranyló napsugarak fognak még sütni…
Lelkemben már zsongva dúdolgat az ősz éneke,
Pirosodik a „vecsési piros” szép nagy szeme.
*
A tiszta égbolt
Sötét egén, Hold suhan.
Halvány árnyékok.
*
Lesz még itt, hogy a szélvihar leveri a fák kabátját,
Meg beűzi nálunk is, a kutyaólba a lakóját.
Lesz, hogy a léptünk majd a harmatos fűben tocsog,
Éhes varjúsereg, meg szántásban trécsel, locsog.
*
Úti nyárfasor,
Mellette él dinnyeföld.
Már érett dinnyék.
*
Lehunyt szemmel látom szépséges, újuló őszi fényeket,
És ezzel azt hiszem, sikerült is megfogni a lényeget.
Túl a láthatáron hideg hajnal erre lép,
A réteken elterülő fűszőnyeg még szép.
Az erdőt kigombolja, lemezteleníti a szél,
Hallani, hogy két fuvallat-roham egymással beszél.
Bámész fellegek is munkába állnak, összeállnak,
Nem sajnálkoznak a fák által levetett kabátnak…
*
Kezdő szélvihar
Öreg drótkötélen ül.
Leesve, dühöng.
*
Hideg szelence
Lassan nyílik. Viharok.
Minden, köd-nedves.
*
Falevél hullik,
Felrepíti vadult szél.
Még, napfény szikra.
Vecsés, 2014. október 1. – Kustra Ferenc József - Versben és eredeti, Basó féle haikuban…
Napjai már lejártak.
Pékek öröme.
*
Tűző napocska
Aranya kalászt érlelt.
Roppanó kenyér.
*
Boglyák glédában,
Nap még tüzes csókot oszt.
Árnyékban sincs hűs.
*
Bennem ég még tudat, hogy a nyár csók-gyújtó
Az árnyékba bújt estlepel meg felbujtó.
Utána futnék, hogy el ne menjen nyaram…
Most nem mehetek, elfeküdtem a nyakam…
Most is csak állok, érzem, lelkemből illanó vágyakat,
Próbálom élvezni körbeölelő napsugarakat.
Este is, az éj fekete leplébe takarózik az ég,
Szívemet vágyva, fájdalom feszíti, mikor lesz újra kék…
*
A bárányok már
Összebújtak, zord idő!
Eső kezd esni.
*
A mélyülő éj-kékbe sápadtan figyel a csillag-sereg,
Nem is hunyom le szemem, vigyázok, mert egy még eltekereg.
Hegyen, az átmelegedett sziklák, árnyékot már nem adnak,
Az ott lakó vaddisznók, bánatos röfögésre fakadnak.
Már a Nap is remegve, bánatosan, láthatáron lemenő,
Izzad is, látszik horizonton, hogy ott nagyon esik az eső.
Eső, rossz idő, köd és a viharok, mind jelzi, ez az elmúlás,
Kacagva támadó szélvihar, mit készít... puha-avar újulás.
*
Felharsan gerle
Hangja, erdei csendben.
Párját keresi.
*
Elgondolkoztam, hogy az ősznek is megvan a maga szépsége,
Halottak napja persze nem jó, ez azért lélek reménysége…
Távoli vihar hangjából hallom, hogy nem is kell sokat várni,
Szőlő is lassan beérik, szüret is lesz, csak neki kell állni…
A diónk is beérett, már lehet Kossuth-kiflit sütni,
Bízok, hogy az aranyló napsugarak fognak még sütni…
Lelkemben már zsongva dúdolgat az ősz éneke,
Pirosodik a „vecsési piros” szép nagy szeme.
*
A tiszta égbolt
Sötét egén, Hold suhan.
Halvány árnyékok.
*
Lesz még itt, hogy a szélvihar leveri a fák kabátját,
Meg beűzi nálunk is, a kutyaólba a lakóját.
Lesz, hogy a léptünk majd a harmatos fűben tocsog,
Éhes varjúsereg, meg szántásban trécsel, locsog.
*
Úti nyárfasor,
Mellette él dinnyeföld.
Már érett dinnyék.
*
Lehunyt szemmel látom szépséges, újuló őszi fényeket,
És ezzel azt hiszem, sikerült is megfogni a lényeget.
Túl a láthatáron hideg hajnal erre lép,
A réteken elterülő fűszőnyeg még szép.
Az erdőt kigombolja, lemezteleníti a szél,
Hallani, hogy két fuvallat-roham egymással beszél.
Bámész fellegek is munkába állnak, összeállnak,
Nem sajnálkoznak a fák által levetett kabátnak…
*
Kezdő szélvihar
Öreg drótkötélen ül.
Leesve, dühöng.
*
Hideg szelence
Lassan nyílik. Viharok.
Minden, köd-nedves.
*
Falevél hullik,
Felrepíti vadult szél.
Még, napfény szikra.
Vecsés, 2014. október 1. – Kustra Ferenc József - Versben és eredeti, Basó féle haikuban…
Életképekben
(3 soros-zárttükrös)
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat,
Ha tán’ holnap eső lesz, akkor ez csak egy falat…
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat.
(Bokorrímes)
A mezőn egy kútágas áll és a gém a napmelegtől, víz nélkül kiszáradt,
Az arra járó őz és vaddisznó csapat, a tikkasztó hőségben kifáradt...
Nem tudják, de már soha nem lesz víz, az utolsó vödörrel rég volt... kiáradt!
(Anaforás, bokorrímes)
A tanya körül a gazda, állatainak mindenhol lekaszálja a füvet,
Aztán meg udvarban kis-óriási kazlakba rakja… csodálja is a művet!
A fű jól kiszárad, majd szénapadlásra kerül. Állatok eszik: széna művet!
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Melegíti őt nagyon a nap és ezért elbújik a levelek között…
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Vecsés, 2020. július 2. – Kustra Ferenc – a zárt-tükrös az saját fejlesztésem. Úgy kell olvasni, hogy először az egyest és a 2. –t egyben, utána a 2. –t és a 3. –t egyben, majd ekkor lehet értékelni.
(3 soros-zárttükrös)
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat,
Ha tán’ holnap eső lesz, akkor ez csak egy falat…
Aranyszín sugárral rajzolja a nap, a nyarat.
(Bokorrímes)
A mezőn egy kútágas áll és a gém a napmelegtől, víz nélkül kiszáradt,
Az arra járó őz és vaddisznó csapat, a tikkasztó hőségben kifáradt...
Nem tudják, de már soha nem lesz víz, az utolsó vödörrel rég volt... kiáradt!
(Anaforás, bokorrímes)
A tanya körül a gazda, állatainak mindenhol lekaszálja a füvet,
Aztán meg udvarban kis-óriási kazlakba rakja… csodálja is a művet!
A fű jól kiszárad, majd szénapadlásra kerül. Állatok eszik: széna művet!
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Melegíti őt nagyon a nap és ezért elbújik a levelek között…
Meleg szél, halkan susogva, majd' megveszetten rohangál a lombok között,
Vecsés, 2020. július 2. – Kustra Ferenc – a zárt-tükrös az saját fejlesztésem. Úgy kell olvasni, hogy először az egyest és a 2. –t egyben, utána a 2. –t és a 3. –t egyben, majd ekkor lehet értékelni.
Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.
Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.
Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.
A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.
Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.
- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.
Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.
Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.
