Úgy kullogtam a meztelen fák közt,
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.

Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!

Kora reggel van, már pirkadgat a természet, ébredővé teszi a lelkeket!
Felhőtlen az ég, egyre messzebb látni, nem fáradtság így ezt csak ki kell próbálni…

Már reggeli elött, enni készen vagyok, Nap csüng a park fölött… csodálkozok!
Érdekes, ahogy csüng a felhőtlen semmiben, szembe megy estve elejbében.

Már az ősz is itt csüng, a napsütésről látni, levelek is kezdenek már hullani.
A parkban a fű már nem-nagyon látszik, bőven két hónap és márt avarrá is válik…

Egész nap jó meleg volt,
Kóbor kutyák vizet kerestek…
Tarolt a meleg…

Estve felé, valamelyest csendesülő hő, mi jó, mert éjjel annyira nem kell ő...
A Nap lelép, mint rab a börtönből, máshol hinti a hőségét, mint liszt a pékségét…

Sötét lesz,
Égbolt világít!
Hold-ezüst.

A Hold ezüstje a Nap helyén csüng, mint egy tüll függöny, mint egy jó hírt hozó -gyors- sürgöny…
Segítsége sok milliónyi csillag és ha ember nézi, érzi mily’... égi remény…
Éjjeli eget nézni az idő, kellemes, gondolatok többsége hosszan csüngő…

Vecsés, 2023. szeptember 7. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában és a közeledő ősz ügyében.

Fa vagyunk mindnyájan,
Az életerdő fái, először lágyan.
Van, ki még kopasz a mában.
Fában van, amely lombos,
De van amely „farkas”, igen vicsorgósan lompos…
Van persze magas, sudár… ormos.
Göcsörtös szeret másikat?
Életerő tagoknak fő érzés a szélfútta bánat?
Vihar is folyvást tépi a fákat!

Vecsés, 2019. március 28. – Kustra Ferenc – Farkasfog versformában, amit én alkottam meg.
3x3 sorból áll. (3 „blokkból”.) A szótagszámok: 6-12-8 – 7-14-9 – 8-16-10 Rímképlet: xaaxbbxc

Korán kelek. Az áram ki van kapcsolva,
de hat órára kezd derengeni.
A közelmúlti telihold sugarai
besütik fényüket a szobába.
A lábam köré tekerek egy takarót,
hogy távol tartsa a hideget.

Aztán a sötétbe merengek
a könyvespolc sziluettjére, mely
úgy néz ki, mint egy hosszúkás kolosszus.
Ez egy fekete ajtó, amely egy olyan világba nyílik,
mely telve van fantáziákkal és ötletekkel.

Még a feleségem bekeretezett fotója is,
mely fiatal korában készült, életre kel.
Szalmakalapot visel, és szeme a távolba mered.
Elegáns ívű az orra, és a szája körül mosoly csírázik,
még a sötétben is látom, mert már
napos fényben számtalanul láttam.

Hét óra, fél nyolc, nyolc.
Olyan vagyok, mint egy vak,
aki fokozatosan visszanyeri látását.

Kiveszem a kis gáztűzhelyet
a folyosói szekrényből,
és forralok vizet egy csésze teához.
Felmelegíti a bensőmet, és hálás vagyok
az élet kisebb áldásaiért.

Az első napsugarak behatolnak
a szobába, és alig várom,
hogy a napi kreatív munkában elmerüljek.