Ki tudja miért hullajt a rózsa
harmatos cseppből gyöngyöket?
Mért van olyan szép színes virága,
ha szúrós tövise megsebez?

Mért árad olyan bűvös illat
szirmaiból, és hogy lehet
hirtelen olyan nagyot szúrni,
hogy kiserkentse a véremet?

Talán épp olyan, mint az ember.
Olyan gyönge, és védtelen,
s szúrós tövise épp azért van,
hogy bársonyos szirmát védje meg.

Oly furcsa, mint az emberi lélek.
Mindig az szebb, mely színesebb,
S élénk szirmában benne rejlik
ezernyi rejtett félelem.

Amelyik szép, az oly törékeny,
hogy minden szellőtől megremeg,
Mégis: először azt tépik le,
s ha hervad, eldobják messzire.

Akár a lélek. Amelyik szép, az
minden rossz szótól megremeg,
s amelyik gonosz, meg se rezzen,
hisz annak nem fáj semmi sem.

Hol vannak már az ünnep előtti
zsúfolttá váló nappalok,
mikor csillogó fényfüzérek
díszítették az ablakot?

Hol vannak? Olyan lett minden,
akár egy megfagyott világ,
néhol még villog fényfüzér,
de fénye megkopott ma már.

A kályha éppen úgy duruzsol most,
s vörös lángokkal integet,
mégis fázom. És egyre jobban
átjárja csontom a hideg.

Magam vagyok. És oly messze vannak
azok, akiket szeretek,
csak a hangjukat hallhatom most,
és néha a telefon recseg.

Mégis: Benne van minden hangban
az a végtelen szeretet,
amely az egész testemet átjárva
új reményt fakaszt idebent.

Istenem. Kérlek! Szánj meg engem.
Segíts, hogy közelebb legyek
Hozzájuk, hiszen nincs semmi másom,
csak ők, kik a mindenem nekem.

Hadd láthassam a csillogó fényt
mely szemük íriszén lebeg,
s felragyogjanak csillagokként,
amíg még közöttük leszek.

Vándorok vagyunk itt a földön,
kölcsön kaptuk az életet
Istentől, és Ő dönt majd arról,
ki, meddig marad idelent.

Mint mosott kavics a patakparton,
melyet a víz már kivetett,
éppen úgy vagyunk számkivetve,
s várjuk azt, aki észrevesz.

Várunk arra a tiszta hangra,
mint patak, ha csobban friss vize,
s hullámot vetve messze visz majd
oda, ahol még jobb lehet.

Vándorok vagyunk. S tudjuk azt, hogy
egyszer mindennek vége lesz,
mégis vágyjuk, hogy még sokáig
boldogok lehessünk idelent.

Vágyjuk azt a kis melegséget,
amely belsőnkben árad el,
éppen úgy, ahogy a vér az
erünkben lassan csergedez.

Ragaszkodunk az utolsó percig
létünkhöz, mindegy, hogy milyen,
mégis küzdünk, hisz szeretni vágyunk
mindaddig, míg a vég jön el.

Olyanok vagyunk mi is néha,
mint színész a színfalak mögött,
mosolyunk fénye csak addig látszik,
míg eltűnünk a függönyök között.
Boldogan játszunk szenvedélyes
társat, érzéki szeretőt,
kívül nevetünk, belül sírunk,
mint egy gyönge kis csecsemő.
Nehéz az út, amelyen járunk,
s lábunkban néha nincs erő,
mégis: annyiszor talpra állunk
tudván, hogy nincsen pihenő.
Lelkünk szirmain ezer tüske
hagyott már égető sebet,
mégis: annyiszor legyőz mindent
a bennünk szunnyadó szeretet.
Mint a feltörő szivárvány, mely
színesre festi a kék eget,
amely előbb még oly borús volt,
most tarka színekben lebeg.
Olyanok vagyunk mi is néha.
Hullámzunk jó és rossz között,
mint a tenger, amikor néha
morajlik dús habok között.
Küzdünk, remélünk, amíg élünk,
s míg a lelkünkben van parázs,
nem adjuk fel, míg meg nem szűnik
a legutolsó dobbanás.

Úgy vonj magadhoz, mint puha párnát,
melyre lehajtod álmos fejed,
végigsimítva arcom úgy érints,
hogy tudjam: te is szeretsz.


Nem kell most szó. Zavar a fény is.
Oltsd el a lámpát nekem.
Elég, ha látom a kályha fényét,
mely arcodra rózsákat fest.


Vöröslő lánggal izzik a kályha
S a fénye olyan színes,
bőrödre ontja lángoló színét,
amely most olyan heves,


mint mi. Pedig tétova léptem
oly lassan hozott ide,
s most itt vagyok karodba bújva
boldogan, szerelmesen.


Olyan jó volna úgy ébredni
ezen túl mindig veled,
együtt látni, hogy pirkad a hajnal,
míg magába zár a csend.


Tudod: nekem már nem kell semmi
csak az, hogy te is szeress
időtlen időkig, míg az éjjel
ajkunkra csókot lehel.