(Utóirat)
Mint a varázsló, ki hisz is, nem is,
Elhagyták ember is, meg Isten is.
Súgva, mormogva, ismételve, félve
Felsuttogja vad igéit az égre.
Így mondhassam el én is titkomat,
A szó elszáll, a hús meg elrohad.
De ami szónál, anyagnál erősebb,
Megérintett s lelkem, testem merő seb,
Mint a bélpoklos, kin a Jel világít,
Úgy jelölt meg örökre e világ itt.
Láttam a titkot, s nem hallgathatok,
A Bűn füstje elfödte a napot.
A túlsó partra láttam, a sötét fény
Igézetébe, hol a láng lobogva
Kel és elalszik, Sátán csipkebokra.
A világ messze van már, iszonyú
Ólomhangon vonít a háború.
A parázs bűn perzsel mindent ma itt:
Zsidót, keresztényt, európait.
A házak ajtaját vérrel jelölték.
Akiben hinni érdemes, megölték,
Amiért élni érdemes, gyalázat.
Ágyadban dög, bűzös barlang a házad,
Pecérek kezén a hivők s a hit is.
Megnyíltak kapuid, Apokalipszis,
A vérvád vijjog a világ felett.
Aki ma csókol, holnap eltemet,
Akit ma ölelek, holnap halott,
Reggel elad, ki este ringatott.
A világ végén ülök, Babilon
Partjain, már a halált hallgatom.
Az ég, a föld, a víz mind zengenek,
Gyászoljon jól, ki világot temet,
Sirasson jól, aki mindent sirat,
Amit ma toll ír, mind sírfelirat.

Rohant A Harc - holló kerengett
Fölötte, vérszomjas madár -
Hajfürtjei kígyózva lengtek,
Előtte járt a Borzadály.
A Harc rohant - a falvak égtek,
S a vér, a vér patakba folyt,
Üszkös falak meredtek égnek
És garmadába gyűlt a holt.

S ahol a harc tébolyra lángol,
S Harag, Bosszú örjöngve jár:
Egy férfiú a véres árból
Kifut . . . lihegve meg-megáll . . .
Egy hegyre megy - A harci lárma
E bérctető csendjén elül -
Miként ha rejtelembe látna
Komor magába elmerül.

Vértől hamvas tépett szakálla,
Kemény alakja mint az érc -
A csillagokig nő fel az árnya,
A fénylő boltozatra néz:
"Küldj prófétát e földre Isten!
Hatalmas, zengő mély szívűt,
Ki szent békére felhevítsen -
Prófétát küldjél, vértanút!"

Egész alakja mintha égne -
A két szeme izzó acél.
S míg dúl a harc lent: itt a béke
A messze végtelenbe ér.
Álomhozó gyöngéd fuvallat
Árad felé. Mélyül a csend.
Lázas szíve csitulva hallgat.
Alszik. A föld körötte reng.

Rászáll az Úr. . . Szívét kitépi,
Ad új szívet az ó helyett,
S míg önbűnén elég a régi:
Az újnak fénye fölremeg.
Az Úr érinti most az ajkat,
Hogy égi nyelven szólni tud:
Újult lényébe rejt hatalmat,
Mitől támadnak vértanúk.

S a testbe most - mely mint a hulla
Fekszik dermedten a tetőn -
Az Úr szelíden ráborúlva
Lelket lehell - Az ébredőn
Szent borzadály. . . remegve néz fel. . .
S az Isten szól: "Erőm tiéd.
Prófétám, menj! Gyújtsd fel igémmel
Az emberek szivét!"

Utcákra és terekre
szálldos a könnyü, halk hó
szitál és leng kavargó
pelyhe.

A végtelent söpörve
táncol, újra meg újra,
végül fáradtan hull a
földre.

Az álmosarcú nagy sík
fölött halotti formán,
tetők, kémények ormán,
alszik.

A csend világa áll ma.
Kinyújtózik a földön
felejtő, nemtörődöm
álma.

De a mély nyugalomból
a szív emlékre kelve,
egy hamvadt szerelemre
gondol.

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
Melyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
Amelyet a magyar s török test trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
A főldi részekből plánta s növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
Mint annak egy piciny megholt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
S élőből egy rakás minerále lészek.

Kedves barátom, lelkem jobb fele!
Mi volna édesebb dolog nekem,
Mint írni hozzád, írni íveket,
Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,
Meg tudja a szent, millyen gondolat.
S mégis te feddesz és panaszkodol,
Halott-beszédet tartasz síromon,
És több eféle. Megvallom, fiu,
E szemrehányás, e feddő levél,
E szenvedélyes "meghaltál" kiáltás,
E lecke ízű dorgáló beszéd,
Ez a lelket leöntő nyakleves,
Ily megrohanva, ily váratlanul,
Hogy a léleknek annyi érkezése
Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig
Nyálát lenyelje - meg kell vallanom,
Hogy ez nekem... fölötte jól esett.

Oh, mert belőle látom, mint szeretsz,
Mi hő kebellel engem, hívedet,
Hogy elvakít ez édes indulat,
Hogy nincs türelmed egybevetni a
Napok folyását, tért, időt, körülményt
S egyéb tudákos, elvont dolgokat,
Midőn ezért békétlenkedel:
Miért nem írok a szálló madárnak,
Ki egykor almafámon énekelt,
Miért nem a méhnek, ki a minap
Mézet szedett kertem virágiról,
Vagy a csapongó lepkének, ki néha
Megörvendezteté kis gyermekim,
Vagy a szellőnek és zúgó viharnak,
Mely tegnap itt volt, most ki tudja, hol van?
Hová irhattam volna én neked,
Bohó fiú te! mit mondék vala
Szegény levélnek: merre végye útját,
Hogy rád találjon e négy hét alatt?
Talán bizony nem törtem én azon
Elmém eléggé s nem falék mohón
Fel minden aljas pletykát, hírharangot,
Rágalmat, emberszólást és egyéb
Vidéki mismást a divatlapokban,
Csak hogy felőled, holléted felől
Lelnék azokban egy betücske hírt.
De nem találtam bennök semmi szót
Rólad, s miként a meddő figefát
Az idvezítő, el- megátkozám
Őket: ne is teremjenek soha
Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem
Teremtek most nekem.

Mit volt csinálnom? hát sopánkodám:
Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég,
Hol kóborolhat most az a fiú?
Gyakorta ismét így imádkozám:
Mennybéli isten, édes istenem!
Adj annak a szegény Sándornak immár
Adj valahára állandó tanyát,
Csendes tanyába szép kis fürge nőt,
Angyal kedélyü, szende, barna nőt,
Mellé mosolygó, szép gyerkőcöket,
Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt:
Oh, adj családi boldog életet!
És íme! amit oly forrón ohajték,
Jön a levél, hogy teljesedni fog.
Csak egy rövid hold élet, és az én
Költő barátom, mint Illyés proféta,
Tüzes szekéren a mennyégbe száll.
Én bőjtölöm meg mézes heteid,
Fogadni mernék; s néma bőjteim
Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok,
Mint a tiéid egykor Debrecenben.
Mert a barátság kis szövétneke
Halvány világgal ég a szerelem
Máglyája mellett: de mit bánom én!
Hogy el nem alszik, arról meg vagyok
Győződve, mert hisz - tűz nem olt tüzet,
Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék
Önző panaszt; a mézteljes hetekre?
Nem, én nem zúgolódom ellenök,
Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem)
Legyen halandó élted fogytaig
Oly boldog-édes mindenik heted,
Mint a legelső, mellyet élvezesz
Az esküvés után.

Én addig itthon, a távolban is,
Magányomban veled társalkodom,
Könyvedből issza lelkem lelkedet,
Mint a dicsőült égi szellemek
Az idvezűlés harmattengerét.
És elmerengek arcod másolatján,
Mely néma, mégis annyit mond nekem,
Előteremti azt a tíz napot,
Midőn te, hű barát, hajlékomat
Megnépesítéd egy öröm-sereggel,
Előteremti, mondom és örökké -
Valósággá ifjítja nékem azt.

Ilyenkor aztán vágy éled szivemben,
Hogy vajha bár, nem énértem, hanem
Kinek majd férje lészesz, hölgyedért,
S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké
Maradnál ifju, mint ez érclapon.