Voltunk már máskor is felderítésen erdőben, eltévedt, kóbor árnyakkal,
Térdig érő hóban meredtünk sötétlő fák között, jó lett volna szárnyakkal…
Néztünk mindenfelé, de árnyak biztosan álcázó lepelben voltak,
Mert nem láttuk meg őket, visszajöttünk! Biztos, másfelé kóricáltak...
*

Zúgva, bőgve, forogva dühöngött az őrjöngő jeges szél
És velem együtt többen voltunk, aki még kegyelmet remél.
A jeges szélvihar hordta szerte a havat, ruhánk alá csempészte,
Védekezni nem tudtunk, sőt vadsága, a lelkünket is megigézte…

Csak fázva vánszorogtunk az éjszakai hóviharban,
Kiutat nem láttunk, de nagyon csúszkáltunk a bakancsban.
Ilyen katasztrofális időben megállapítani jóformán semmit sem lehet,
Csak botorkáltunk vissza a tábor felé, erre volt elég az utolsó lehelet…

Többen is a négy felderítési nap fáradtságával leültek,
Ennyitől, még a harcedzett katonák is teljesen kikészültek.
Történetem, ketten találtuk meg egyedül a tábort
És így mi lettünk hírmondó, ki hóviharban bóklászott.

A magas, nyitott és a szélfútta tereprészeken
Démoni kórusként süvített a szél, tán' részegen.
Mélyre süppedt a lábunk, szél- felkavarta szűz hóban,
Testünk kezdte sínyleni fagy csípéseit, baljósan.

Elfáradva cammogtunk egy jó mély szakadék mellett
Fehér halál kezdte szedni áldozatait, sejlett.
Különítményünk utolsó embere csak megcsúszott…
Kiáltása, ahogy halkult, a vihar úgy megnyúlott...

Az ennivalónk volt elég, csonttá fagyott... hiába volt,
Az evés gondolata is folyvást gyötört, hó átkarolt.
Első tomboló hóvihar egy nap, egy éjjel tartott szeleknek,
Tapasztaltuk a sebes és dermesztő dühét viharszeleknek.

Pirkadatkor teljesen szélcsend lett és majdnem elállt a hóesés,
És majdnem kiderült, ami volt talán egy órás, egy nagy átverés.
Addigra előkerültek a súlyos, ólomszürke felhők
És bevezető nélkül, üvöltve tört ránk… hóvihar-felhők.
Szinte kúsztunk, leszegett fejjel vánszorogva, nem sétaútra.
A körülmények miatt parancsot is adtam a visszaútra.

A hóvihar szembekapott minket. A látótávolság öt lépés volt,
Enni, pihenni, tüzet gyújtani nem tudtunk, már a lelkünk is roncsolt.
Katonáim lemaradtak, eltűntek, és ki maradt, az magát… vonszolt.

Nem is értem, hogy találtunk vissza két nap alatt, csúszkálva hóesésben,
Az állásunkhoz, de már csak ketten kóvályogtunk a sűrű hóesésben.
Helyettesem egy őrmester rendületlenül követett már nem beszéltünk…
Lefoglalt, hogy áztam, fáztam és éheztem, új hókupacba beleléptünk.

A tábornál megnyugodtunk, leheletünk kicsiny gőzfelhőként távozott,
A vihar elült, szemünk tisztán látott, már amit a fák között láthatott.
Eredményt nem értünk el, de több társunk is a vadász mezökre távozott.

Vecsés, 2014. január 31. - Kustra Ferenc József

Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.

Talán majd egyszer elmesélem néked,
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.

Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.

Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.

Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.

Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.

Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.

Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.

Megint tél van. Süvít a szél is,
dühödten fúj be a balkonon,
hideg csókjával rálehelve
mintát képez az ablakon.
Hófehér, csipkés jégvirágot,
dérrel bevonva csillogón,
hideg szépsége elvarázsol,
pedig most fázom, oly nagyon.
Reszketnek most a csupasz fák is
a dértől, mely ott ül águkon,
remegve, hajlongva nyúlik az águk,
megsuhintva az ablakot.
S mégis: ebben a hidegségben
valami olyan csábító,
az a hófehér, tiszta szépség,
valahogy olyan nyugtató.
Abban a tiszta fehérségben
nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,
nem is kell más. Most erre vágyom.
s nézem, ahogyan hull a hó.

Búsan kong a decemberi este,
De nézd, oly sok szépség is van benne!
Kinézve az ablakomon, látom,
Hóviharban már nincs ott lábnyomom.

Ha karácsony, akkor legyen az igazi,
Legyen szeretetáramlás, nem tavaszi!
Nem csak ajándék fontos kell nagy ölelés,
Mert ebből év közben mindenhol oly’ kevés…

Bús a tél, de közben szépségekről regél,
Akkor is, ha viharként fúj a hideg szél,
Kemény a fagy, de szép is a tükörjég,
De bent a szobában jó, ha a tűz ég.
Bevilágít holdsugár, ragyog a fény
Arcokon a folytonosság a remény,

Ha süt a nap és közben a szél kavarja a szűz havat,
Olyan szép, csak nézem, torkomon nem is megy le a falat.

A hópihék szirmokból font, fehér selyme
Mindent befed, ez nekünk varázsló kelme.
Nézem, ahogy vastagodik kinti szűz pehely,
Közben a lakásban a kazánunk tűzkehely.

Ha neked nem megfelelő a szeretetérzet,
Ha kevesled, alig vársz többet, kis morzsaszemet,
Ha meg sok, úgy érzed most rögtön eleged is lett.

Szeretet! Legalább ma legyünk együtt a kalitkádban!
Kérdésem, hogy férünk el együtt? Széltében, vagy hosszában?
Hallom is a választ, így szólt: jöjj, várlak a kalitkámban…

Most ide karácsonykor eljöttek nekem kedves emberek
Nyakamba borulnak, szeretettel átkarolnak, ölelnek,

Szeretet parancsa, békülj a szívedben!
Ezt akarnám átadni neked, rímekben.
Békülj hát, utólag késő, majd megbánod!
Itt van már a karácsony, csak nem így várod...?!

Tégy és békélj meg velünk, önmagaddal,
Másként nem fogsz úgy ragyogni, mint angyal!

Az Advent-gyertyák gyúltak, és már le is égtek,
Most kell, hogy szélesre táruljon a szívetek…

Vecsés, 2014. november 26. - Kustra Ferenc József