Nem vagyok más, és nem vagyok rosszabb,
mint bárhol máshol az emberek,
ember vagyok csak. Oly sok hibával,
fogadj el így, és így szeress.

Ezernyi seb, mi úgy ég most bennem,
mint a láng, amely megsebez,
vöröslő nyelvét rám öltögetve,
összeégetve mindenem.

Mégsem az fáj. Most te fájsz úgy nékem.
Hiszen te voltál mindenem!
Hozzád szólt minden imádságom,
minden felvirradt reggelen.

Szerettem volna tenéked adni
mindent, de nem volt semmi sem,
amit adhatnék, csak a szívem,
azt törted össze teljesen.

Nem volt kincsem. A gazdagságom
szívemben hordtam, bár neked
kevés volt. Ma már én sem kellek.
Mért is kéne egy nincstelen?

Mért olyan bűn? Hisz te is hibás vagy!
Nem tökéletes senki sem.
Megbocsátottam minden bűnöd,
mégsem akarsz most látni sem.

Majd keresnél. Talán még sírsz is,
de már késő lesz, elmegyek,
megdermedt ködbe burkolózva,
akár a kóbor fellegek.

S akkor, mikor majd nem találsz már,
akkor érzed majd, mit jelent,
s mennyire fáj, hogy eldobtad magadtól
az egyetlen embert, ki szeretett.

Csak hallgatsz és ülsz némám,
Külvilág felé megszűnik figyelmed már.
Érzed, az űrt mely körül vesz,
Érzed a csendet, mely benned lesz.
Visszahúzódsz lelked mélyébe,
Gondolatok megszűntek elmédben.
Hallgasd a csendet némán,
Halld, a csend megszólal egy hárfán.
Mily különös lágy dallam,
Szférák zenéje szól halkan.
Együtt lebegsz most e térben,
Lelkedben mély szeretet és béke.
Szikrázó fényáradat körülötted,
Angyalok járnak öröm táncot neked.
Boldogan ünneplik érkezésed,
Megmutatják az életutad neked.
Táncolj hát örömmel most velük,
Hisz a te lélektáncod táncolod velük.
Hozd magaddal a fényt és ritmust,
Hogy a szíved jól ismerje a taktust!
Őrizd meg lelkedben a békét,
Az elméd mindig maradjon békés!
Szeretetről szóljon az életed,
Boldog lehessen az itt léted!

Te drága nőm !
te mezítelen gyönyörűm !
te minden percben álmom !
akit már a legbensőmbe is
magamba zártam !
akinek forróságát képzeletben
a számban tartom!
akinek a lába közé vágyik a kezem,
a szám , az arcom
gyönyörű rejtekeidbe hatoló
zsarátnok nyelvem
akinek ujjait rákulcsolódni várja
teérted lüktető testem
hogy tenyeredben legyen érted
hogy csókodat kérje
hogy úgy szeress ahogy senki
és én úgy szeresselek ahogy senki
az örök feloldozásra várva
hogy áldás legyen mindkettőnknek
szeretkezésünk hozsannája
és adjon áldást rá az ég is
és ölelj felejthetetlenül
és őrizz meg magadban
örökké , ahogy én is

Tegnap éjjel felébredtem
nem tudom miért,
hisz nem volt zaj,
és átkarolt a mélabús sötét.
Mégis elhagyott az álmok utáni vágy,
mintha nem lett volna otthonom az ágy.
Te ott aludtál csendesen,nem sejtve,hogy elcsenem
tested melegét.
Kintről beszűrődött a lámpa fénye,
s mintha lenne véleménye
árnyat hozott arcodra.
Miközben néztelek,útra kélt a képzelet
és pezsgő sóvárgásnak
adott lepkeszárnyat.
Megemeltem hát kezem
tétován,sejtelmesen...
és mellkasodra téve ébredést remélve
simítottam bőrödet.
Biztatásod volt egy sóhaj,
s hogy velem tartasz közlöd egy csókkal.
Már éberen egymást felfedezve
összefonódva,mindent elfeledve
átadjuk magunkat a varázsnak.
Szívünk vad dobogása törte át a gátat.
Megszüntetve azt,hogy te és én,
mert eggyé váltunk a bujaság
háborgó tengerén.
(2017.03.04.)

Öltsétek magatokra a gyász színeit
mert valahol mindig ölnek
égnek a házak és a bombák
szaggatta földek kínlódva takarják
fekélyeiket és még mindig nem elég
a földnek az áldozati vér, hogy
megváltsa lelkeinket
hát csak öltsétek magatokra a gyász színeit
s üljetek a szánalom nyikorgó
kocsijára
mert
csodáitokban dobol a végzet
hát mondjátok el a gyászbeszédet
s fordítsátok el a fejeteket a gyermekekről
az utódokról, a jövőről és taszítsátok el
a szerelmet
felejtsétek el anyátokat, apátokat
a háborúk halottait öregeket és fiatalokat
felejtsétek el azokat akik már értetek is elmentek
ha már megadatott néktek az akarat szabadsága
adjatok áldást a pusztulásra
s e hatalom részeg tébolyában
kiáltsátok IME AZ EMBER
IME AZ EMBER ! önön magával átkozottan
önön magával összeverten !
és sirassátok el magatokat mert bizony mondom
KÉSŐ LESZ HA MÁR NEM LESZ SENKI AKI
ELTEMESSE
A HALOTTAKAT
ha már a csontjaitokban recseg a stroncium métely
hát
NE TÉTOVÁZZATOK
üljetek a szánalom nyikorgó kocsijára
és mondjátok el a gyászbeszédet