Te vagy... nők legjobbika, Aliz!
Anyád tartja, hogy még ne palizz?
Lehetnénk mi egy pár.
Benne repertoár...
Anyád, biztos félt: kezem tapiz.

Bár anyám félt, s ellened lázít -
Széltől is óv ő… de mit számít!
Én már alig várom,
Hogy legyél a párom.
Szerelmedtől szívem nem tágít!
*

Nélküled, doh-szagú az élet,
Találjuk már meg a békémet...
Legalább presszóznánk...
Beindulna "csatánk"...
Érezném, hogy szívem ölelhet.

Érted égő vágyak átjárnak –
Belehalnék, ha nem látnálak…
Leljük meg a békét,
Szívünk érintését.
Presszónál, vagy bárhol… várnálak!
*

Nők legjobbika, Te vagy Aliz!
Te szolgáltatnád, ami: nő-íz!
Foghatnánk kezünket,
Mutatnánk lelkünket.
Lehetne, életünk továbbvisz?

Te vagy a megtestesült álmom,
Lelkem Feléd boldogan tárom.
Vedd kezedbe kezem,
Maradj mindig velem...
Helyem csak melletted találom.

Vecsés, 2019. március 8. – Pápa, 2023. július 2. - Kustra Ferenc József – romantikus LIMERIK csokornak írtam. A párosok, szerző-. és poéta társam, Nagyné Vida Renáta írása.

Látunk egy közeli háborút, mert fölütötte a fejét a -majdnem- világháborús világhelyzet…

Úgy hallottam, a háborúk nem törvényszerűek, de szükségszerűek…
Úgy hallottam, a háborútól ódzkodnak a jó emberek, kezdik a rossz emberek.
Úgy hallottam, hogy a poéta határolodjon el, de harcoljon a verseivel…

A környéken naponta van belövés. A mi házunkat nem lövik, biztos kevés…
A környéken naponta hull bomba. Közben meg én vagyok a környék írója…
Csak ülök a teraszunkon, hallom a süvítést. Csak ki döntse a kerítést…

Most nincs is sok kedvem írni, jobb lenne baltával fát fűrészelni…
Én bizony a szeretet embere vagyok, közben egy háborús környezetben lakok…
Süvít megint egy rakéta, ez nem a háborús szeretet harca…

Egyáltalán minek a szeretet, ha nem élhetek vele, Még szólnak egy bombának, le vele…
Rokonaim nincsenek is, de vannak közelben távoliak, lelkükben még távolabbiak…
Azért van négy unokám, hogy ne szeressenek? Az ágyúlövedékek majd megszeressenek…

Én írásfüggő vagyok… most erre jön a süvítés, éppen a szeretetről írok, nincs mentesítés…
Nem sikerült a telitalálat, ezt kéne megírnom? Harcom egyedül-magamban tovább vívom…
*
(Senrjon)
Kit szeresek, ha nincs kit?
Hallom, front most ideközelít…
Magány… sorstalan!
*
Szeretetlenség bomba!
Gyertyám is ég! Betalálhatna…
Magamnak élet!
*
Párom, meg a légnyomás
Összeölelkeztek. Mi ez más…
Társas magányom.
*
Vagy vinnének kis a francba a frontra? Ez az, a halálnak volna friss lakoma…
Hmm… öreg vagyok a frontra nem visznek úgysem, nem kell a személyem…
A háború szomszédságában élni, azt a sok rothadt port folyvást lekefélni…

Ma délután le is eresztettem, mint a kiszúrt lufi, ha valaki látta, akkor ő kandi…
Itt ülök egy kisgatyában a teraszon, élet rám erőlteti magát… ha nem akarom…
Hazafiként a frontra menni, az a valami! Bírnám, ha besorozna valami.

Már föltalálták a zipzáras-fekete nylon zsákot. Én meg itt írom a poéta másságot.

Le kell írnom, a tetves háborút a gazdagok jól elkezdték, hogy új ország építtessék…
De a sok magára maradt özvegy és leánygyermek… férfi nélkül új hazát, hogy építenek…
Én itt vagyok a teraszon magányomban tollal, papírral! Halál sem akar találkozni ficsúrral…

Szeretetlenségben, persze a háborúba nem szerettem bele, ő sem szeret engem, ez nem mese…
Ma délután egy „kolléganő” keményen átölelt. Tán’ megmutatta, hogy ez tőle kitelt…
De embernek női szeretet bizony nem csak ennyiből áll. Pörkölt-nokedli nélkül elmáll…

A háborút nem szerethetem, nőt nem szerethetek. Az utca tele van özveggyel, gyerekek…
Bumm! A szomszéd házra nézek, portól nem látom. Aztán a nincs a látomásom…
Véget érhetne ez a totális pusztítás, egy nőt a hátamra vehetnék, mert nekem van lakás…

Jézus! Egy sorozatvető egy már félig ledőlt emeletest lekupacolt! Tőlem kéz háznyira elpucolt…
Atya Isten! Egy vadászbombázó telibe kapta a panziót… Tőlem száz méterre ledöntötte, mint legot…
Akkor már olthatom el a gyertyát? De akkor, hogy kapják telibe a gyertyát…

Élni kéne még, ha van rá lehetőség, de ha lehet is minek… véli a sorslehetőség…
Egy szó, mint száz, biztosa sokan gyűlöljük a más háborúját, Abbahagyni(!) a nemjóját!
Én még maradok, kéne valakit szeretni… Jó tanácsot nem kérek, hülyén jönne ki úgy szeretni…

Vecsés, 2023. június 7. – Kustra Ferenc József - íródott: a világ, az emberiség jelen történelmi helyzetéről, leoninusban és senrjonban. A TV -kben, több csatorna is leadja ezeket… naponta videókon…

Ki mondja azt, hogy nem gondol a múltra,
ha a néma csöndben felsóhajt az est,
ha gondjai gyűlnek hatalmas halomba,
s egyre rosszabb, és egyre nehezebb?

Ki mondja azt, hogy el lehet feledni
és a vállain habkönnyű pehely,
minden kis apró csöppnyi tévedése,
s nem húzza le a hatalmas kereszt?

Próbálna bár, de nehéz továbblépni,
s lábaira már hínárként tapad
a súly, s mintha ingoványban járna,
úgy roppan meg a gondjai alatt.

Ki mondja azt, hogy könnyű továbblépni
mintha nem történt volna semmi sem,
hiszen te látod, bármerre visz lépted
sötét árnyékba nyúl az esti csend.

Hosszú az út, és nehéz a lépés,
de te ne add fel! S mégis adj helyet
magad mellett, most bármilyen nehéz is
elhinned azt, hogy lehet még neked

könnyű álmod, mit nem téphet széjjel
gonosz ármány, és egyszer úgy jön el
álmaidban majd, mi nem vált valóra,
hogy majd megbékélsz, s nyugalmad leled.

Olyanok vagyunk mi is néha,
mint színész a színfalak mögött,
mosolyunk fénye csak addig látszik,
míg eltűnünk a függönyök között.
Boldogan játszunk szenvedélyes
társat, érzéki szeretőt,
kívül nevetünk, belül sírunk,
mint egy gyönge kis csecsemő.
Nehéz az út, amelyen járunk,
s lábunkban néha nincs erő,
mégis: annyiszor talpra állunk
tudván, hogy nincsen pihenő.
Lelkünk szirmain ezer tüske
hagyott már égető sebet,
mégis: annyiszor legyőz mindent
a bennünk szunnyadó szeretet.
Mint a feltörő szivárvány, mely
színesre festi a kék eget,
amely előbb még oly borús volt,
most tarka színekben lebeg.
Olyanok vagyunk mi is néha.
Hullámzunk jó és rossz között,
mint a tenger, amikor néha
morajlik dús habok között.
Küzdünk, remélünk, amíg élünk,
s míg a lelkünkben van parázs,
nem adjuk fel, míg meg nem szűnik
a legutolsó dobbanás.

Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.

Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.

De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.

Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…

A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!

Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.

Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!

A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!

Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.

Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!

Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…

Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.

Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!

Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.

Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!

Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…

Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.