Idő 
Értékelés 
Értékelés Hatvanhét éve már, mozdultam,
Hosszú utamra elindultam.
Jól ordítottam, megkaptam a saját tempót.
Mindig igyekszem kihozni belülről a jót.
*
Tudatlanok oly’
Bőszen támadják, jókat!
Harcom, egyedül.
*
Igyekeztem, megterveztem a jövőmet,
De nem kaptam, csak kézlefogó őröket.
Nem volt elég őr, így kaptam kritikát is,
Nekem így minden lett, antiszociális.
*
Gátoltak, mások,
Mert nem néztek jó szemmel.
Folyvást, támadás…
*
Értetlenül álltam az ilyen dolgok előtt,
Mert én logikusan terveztem meg a jövőt.
Lehet, hogy én nem láttam a szálfától az erdőt?
Mások meg meglátták a fa mögött az esendőt?
*
Jövő tervezés.
Alapos munka kevés.
Részlet, ördögi.
*
Már tudom, én voltam, magam voltam életem szálfája,
Más meg csak csenevész bokor volt, de ért a kritikája!
*
Ne kritizáljon,
Írjon jobbakat, ha tud!
Írás megmarad.
*
Már időm java letelt, bizony megöregedtem,
De megvan már az életcélom, mára megleltem!
*
Életfám korhadt,
De pennám vége tintás!
Vers, rímfaragás.
*
Hosszú utamra indultam,
Hosszú utamon haladtam,
Rögvest értetlenkedtem, szidás előtt.
Én már régen terveztem meg a jövőt…
*
Legyen lúdtollam!
Legyen kalamárisom!
Legyen papírom!
*
Hosszú utamon indultam.
Elvi hitben, elkorhadtam…
Vecsés, 2015. augusztus 24. –Kustra Ferenc József- Ari Fabbro: Hosszú útra indultam c. verse ihletésével írtam, versben és senrjúban… önéletrajzi írásként.
Hosszú utamra elindultam.
Jól ordítottam, megkaptam a saját tempót.
Mindig igyekszem kihozni belülről a jót.
*
Tudatlanok oly’
Bőszen támadják, jókat!
Harcom, egyedül.
*
Igyekeztem, megterveztem a jövőmet,
De nem kaptam, csak kézlefogó őröket.
Nem volt elég őr, így kaptam kritikát is,
Nekem így minden lett, antiszociális.
*
Gátoltak, mások,
Mert nem néztek jó szemmel.
Folyvást, támadás…
*
Értetlenül álltam az ilyen dolgok előtt,
Mert én logikusan terveztem meg a jövőt.
Lehet, hogy én nem láttam a szálfától az erdőt?
Mások meg meglátták a fa mögött az esendőt?
*
Jövő tervezés.
Alapos munka kevés.
Részlet, ördögi.
*
Már tudom, én voltam, magam voltam életem szálfája,
Más meg csak csenevész bokor volt, de ért a kritikája!
*
Ne kritizáljon,
Írjon jobbakat, ha tud!
Írás megmarad.
*
Már időm java letelt, bizony megöregedtem,
De megvan már az életcélom, mára megleltem!
*
Életfám korhadt,
De pennám vége tintás!
Vers, rímfaragás.
*
Hosszú utamra indultam,
Hosszú utamon haladtam,
Rögvest értetlenkedtem, szidás előtt.
Én már régen terveztem meg a jövőt…
*
Legyen lúdtollam!
Legyen kalamárisom!
Legyen papírom!
*
Hosszú utamon indultam.
Elvi hitben, elkorhadtam…
Vecsés, 2015. augusztus 24. –Kustra Ferenc József- Ari Fabbro: Hosszú útra indultam c. verse ihletésével írtam, versben és senrjúban… önéletrajzi írásként.
Te csak maradj örök ostoba!
Nem fog neked kicsit se fájni,
az értelem hiánya miatt
nem fogsz őrjöngve ordibálni.
Leszel Te is, akár a tömeg,
kik masíroznak körbe-körbe,
mert cseppnyi kétely nélkül hisznek:
az igazságosztó ökölbe`.
Soha se feledd el a törvényt:
Csak maradj ostoba, hogy élhess!
A fakuló széljegyzet szerint:
...ostoba, hogy hittel remélhess.
S hogy a jelenben ne halj éhen,
mert az üres pofád be nem áll,
állj csak Te is a libasorba:
a "szép jövőd" asztalainál.
M. Laurens: 2014 -2026.
Nem fog neked kicsit se fájni,
az értelem hiánya miatt
nem fogsz őrjöngve ordibálni.
Leszel Te is, akár a tömeg,
kik masíroznak körbe-körbe,
mert cseppnyi kétely nélkül hisznek:
az igazságosztó ökölbe`.
Soha se feledd el a törvényt:
Csak maradj ostoba, hogy élhess!
A fakuló széljegyzet szerint:
...ostoba, hogy hittel remélhess.
S hogy a jelenben ne halj éhen,
mert az üres pofád be nem áll,
állj csak Te is a libasorba:
a "szép jövőd" asztalainál.
M. Laurens: 2014 -2026.
Cipeltem a sorsom,
cipeltem lankadatlan.
?Ne add fel?, mondták,
de én már rég feladtam.
Most a sors visz engem,
s cipeli minden búmat,
hálát adhatok majd érte
odafenn a mennyei Úrnak.
És hálát adhatok, hogy
adott nekem érző lelket,
fájdalmat, szenvedést,
és vigaszként: értelmet.
Ám én, botor lélek, mégsem
vigyáztam elég jól e testre,
elherdáltam Isten adományát,
egyszerre több gyertyát égetve.
Nem óvtam meg kellőképp,
s most bármit is tenni késő.
Repedezik a szobor alapja,
s nem segít az isteni véső.
Mára a sors kezében vagyok,
s megoldja majd minden búmat,
hálát adhatok megélt éveimért
odafenn a Teremtő Úrnak.
Végül fogadj el egy jó tanácsot
Te, ki e sorokat most olvasod:
Hordozd sorsod terheit büszkén,
hogy legyen mindig holnapod.
Budatétény, 2023. július 20.
cipeltem lankadatlan.
?Ne add fel?, mondták,
de én már rég feladtam.
Most a sors visz engem,
s cipeli minden búmat,
hálát adhatok majd érte
odafenn a mennyei Úrnak.
És hálát adhatok, hogy
adott nekem érző lelket,
fájdalmat, szenvedést,
és vigaszként: értelmet.
Ám én, botor lélek, mégsem
vigyáztam elég jól e testre,
elherdáltam Isten adományát,
egyszerre több gyertyát égetve.
Nem óvtam meg kellőképp,
s most bármit is tenni késő.
Repedezik a szobor alapja,
s nem segít az isteni véső.
Mára a sors kezében vagyok,
s megoldja majd minden búmat,
hálát adhatok megélt éveimért
odafenn a Teremtő Úrnak.
Végül fogadj el egy jó tanácsot
Te, ki e sorokat most olvasod:
Hordozd sorsod terheit büszkén,
hogy legyen mindig holnapod.
Budatétény, 2023. július 20.
Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.
Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya: csupán égve világít.
Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek:
Ők adják a meleg lelket a hideg, setét éjnek.
Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka, megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény: békésen, csendben.
De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk e reánk bízott, csodás világot!
Pest-Buda, 2015. október 26.
Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.
Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,
Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.
Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,
Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.
Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,
De minden egyes gyertya: csupán égve világít.
Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,
Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.
Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek:
Ők adják a meleg lelket a hideg, setét éjnek.
Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,
Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.
Apróka, megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,
Elpihen a bennük őrzött fény: békésen, csendben.
De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!
Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.
Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,
Értük is fénybe borítjuk e reánk bízott, csodás világot!
Pest-Buda, 2015. október 26.
(Bródy János tiszteletére)
Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!
Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.
Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.
Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.
Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.
És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.
Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.
Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.
- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.
S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.
Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.
Csend járja be e valaha szent földet,
sunyítón néma kushadás és átok,
Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:
gazul gyűlölködő hamis-királyok!
Önmagatok képzelte trónon ülve
e nép nevében ítéletet mondtok,
és hatalmatoktól megrészegülve
dobtok nékik némi hústalan koncot.
Közben dicsőítő dalnokra vártok,
nyálasan magasztaló hamis szóra,
de dalos lelkeket már nem találtok,
mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.
Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,
mára a gyávaság lett sovány létük,
mert családjukért földig alázkodtak:
netán dicstelen elmúlás lett bérük.
Mert a szolgaság a lélek börtöne,
s a láncot a költő nehezen tűri,
halott lenne Ő akkor is, ha élne,
hiszen a dalok hiánya: legyűri.
És mégis akad oly dalnok, ki feláll!
Habár ráncos keze tán kortól reszket,
ütött-kopott lantját megfogva kiáll -
Ő, aki többé már semmit sem veszthet.
Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,
ki a gyenge testben is erős lélek,
elcsukló hangja reszketeg és fakó,
s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.
Irtóznak hallani a régi lantot,
mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,
rémülten látják az ismerős lantost,
ahogy a nép ma is dalait issza.
- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!
Üres a trón, már nem ül rajta senki! -
Fátyolos hangján olykor halk az ének,
ám sorait szabadság szele lengi.
S szűkölnek bújva a gazok kutyái,
amint felébrednek a lelkek sorra,
minden egyes strófa új ostorcsapás
a szemfényvesztő, hazug árulókra.
Mert nem lehet király ott a gyűlölet,
hol nem hisz benne többé soha senki!
És sorra emelkednek fel a fejek,
ahogy dalát egy ország visszazengi.
