Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
Mit bámulsz ugy? ne szúrj szemeddel keresztül.
Húnyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez...
Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
Vajjon ki az ördög háborítja csended?
Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

Édes barátom!... de szólj már te is egyet,
Bennem a gondolat gondolatot kerget,
Ugy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
Asztalhoz vetődik, - ugy vagyok valóban -
S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.

Uj hivatalodban hogy éled világod?
Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
Megfér-e együtt a lant és a biblia?
Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?

S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
Ha vehetünk, mért ne vennénk örömibül?

S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk.
Csak akaratos ne legyen természetünk.
Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
Pohárból inni, mint amelyre kedve jött.
A bölcs - mert nem jogunk a sok válogatás -
Ahonnan jut, onnan issza az örömöt.

Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam...
De im harangoznak: tiszteletes uram,
Vegye hóna alá imádságos könyvét,
S végezze illendőn a szent szolgálatot;
Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
S isteníge gyanánt szívom az illatot.

Mert az én templomom a nyílt, nagy természet...
Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
Homér-Arany Jánost, hazánk uj csilllagát,
S az én csilagomtól, rózsámtól hogy váltam,
S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom...
De ideje végre, a szót kettévágnom,
Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

Mint foly a sebes víz, úgy múlik az élet,
Közelít minden nap hozzánk az ítélet.
Ezt hírdeti néked, bár megnémúlt szája,
- - - - - - kinek előtted példája.
- - - - - - - - tartott betegsége,
- - - nyár után lett éltének vége.
Így cselekszik éppen urunknak kalmárja,
Sárnak tart itt mindent, ama kincset várja.
Állj meg, ha érkezel, útazó, e szóra,
Csak addig, míg lefoly egy fertálynyi óra.
Azt mondják, valakik e főld színén állnak,
Egyenként prédái lésznek a halálnak.
Nem kedvez a halál kicsinynek vagy nagynak,
Zsoldot adnak ennek, kik e főldön laknak.
Úgyhogy ma e főldön, kik lehellést vésznek,
Száz esztendő múlva mind porokká lésznek.
Xerxes, a perzsáknak hatalmas királyja,
Virtusait kinek még ma is csudálja,
Amennyire terjed a főld kereksége,
Tűkör mert még ma is az ő vitézsége,
Könnyeit orcáján örömmel hullatá,
Zokogó panaszát ekképpen hallatá:
Ímé táboromat a főld alig bírja,
Mégis nemsokára a főld lészen sírja
E sok ezerekből álló számos népnek,
Eközött kicsinynek, nagynak, rútnak, szépnek.
E' pedig azt mondja: valakik itt állnak,
Nemsoká prédái lésznek a halálnak.
Bizony, ha elménkkel a múlt esztendőre
Visszanézünk s megyünk az elmúlt időre,
Sokkal többet látunk a főldnek porába,
Mint volt a rettentő Xerxes táborába.
Kiket sem a szépség, sem az okos elme
Meg nem szabadított, sem Isten félelme.
Az ékesen szóllást mindenek csudálják,
Kik a bőlcsek közé magokat számlálják.
De ez is meg nem ment senkit a haláltól,
Amint tanúljuk ezt magától szent Páltól.
Múlandó a szépség, ha ki csak ezt nézi,
Gond, betegség, idő hamar megigézi.
Mondd meg, hol Absolon deli termetével?
Porrá lett, a férgek osztoztak testével.
A bőlcsességnek is eleven példája,
Oda van Salamon bézáratott szája.
Kit láttál valaha Dávidnál szentebbet,
Példát a halálra nem látsz ennél szebbet!
Ékesen szóllás kell? hol van Demosthenes,
Cicero, Ulysses, hol van Diogenes?
De hol van az, aki, míg e főldön éle,
Bőlcs nyelvével a Szentírásból beszéle?
Szólítsd meg e gyásszal béfedett koporsót,
Ezt mondja: a halál mindenre vét sorsot.
Csak ilyen az ember, ilyen hát az élet,
Számadásra hívja őtet az ítélet.
Ímé, ez az Isten hűséges szolgája
Megholt s jutott örök hallgatásra szája.
Ki a Szentírásnak tiszta szent vizével,
Hat esztendők alatt élő beszédével
Vezérlette híven pásztorsága nyáját,
Míg ki nem futotta éltének pályáját.
Ha kérdezed nevét, s élete folyását,
Értsed születését, helyét és lakását.
Az ő életének legelső kezdete
- - - - - - tisztes szüléktől lehete.
Ezerhétszáznegyvenkilencnek mentébe,
Mikor a nap lépett a - - jegyébe.
- - - - - - - volt édes atyja neve,
Ki már őelőtte halál-préda leve.
Méhében fogadta - - - - - - - -
Kit nem vélt, hogy élve maga után hanna.
Ezen jó szülei még gyenge korába
Béiratták őtet múzsák táborába,
Hol mindjárt jeleit elméjének adta,
Tanuló társait könnyen meghaladta.
Magára palástot őltözvén végtére,
Példa volt és szolgált az ifjak díszére.
Legelső tisztségre ezek közt hogy jutott,
Fáradhatatlan volt, bár izzadt és futott.
Majd szélnek eresztvén innen vitorláját,
Megnézte a kűlső nemzetek hazáját.
És a tudománynak becses cseppjeivel
Megrakva egynéhány esztendők mentivel,
Amint a dolgos méh, úgy jött hazájába,
Cicerói nyelvet hozván le szájába.
Itt alig pihent meg, - - mindjárt kérte,
Mert a virtusokat őbenne esmérte,
Hogy vezére lenne az ecclesiának,
Ama mennyei Úr kedves sajátjának.
Melyet meg is nyervén, pásztorsága alatt
Amíg legelt a nyáj, - - esztendő haladt.
De az Úr már őtet örök pappá tette,
A boldog lelkekkel egy székbe űltette.
Mert midőn, ím, folyna - - - hónapja,
Éltét elfogyasztá - - - - - - napja.
És már - - órára az idő virrada,
Akkor az ég néki Ily szózatot ada:
Jó vagyon, hív szolgám, hűséged jutalmát
Megadom, vedd el hát lelked nyúgodalmát.
Míg hát hideg testét a főld bétakarja,
Búcsúzó szavait mondani akarja.
Elsőben is téged veszen hát nyelvére,
Ki szűlted s vigyáztál gyenge életére.
Ama hív fiúi és buzgó szeretet,
Amellyel tehozzád mindig viseltetett,
A fagyos vérben is magát kimutatja
És végső áldását ekképpen hallatja:
Hozzám hűségedet el nem felejthetem,
Mindég háládatos szívvel emlegetem.
Mert míg nyavalyáim tetemim szaggatták,
Szemeid magokat könnyekkel áztatták.
Amidőn eljön is halálom órája,
Melyen életemnek volt végső csatája,
Akkor is szikrája hív szeretetednek
Kitetszett erántam s igaz hűségednek.
Mely kegyességedért nagy jutalmad légyen,
Világi éltednek míg folyása mégyen.
Kedves - - - - - - életemnek párja,
Tudom, hogy szívedet epesztő bú járja,
Hogy el kell temetned azt, akit szerettél,
Kivel arany lánccal egybeszerkesztettél,
Hogy az özvegységnek gyászos inségére,
Váratlan órára életed már ére.
De távoztasd szíved sűrű fellegeit,
Könnyebbítsed minden bánatid terheit.
Mert az Úr, az árvák s özvegyeknek atyja,
Szabadúlásodat néked megmutatja.
És bár most leányát ostorával sujtja,
Bízzál, mert végtére segedelmét nyújtja.
Már én megyek, az Úr viselje gondodat,
Siralmaid után hozza fel napodat.
Te is, Jézusomnak szerelmes jegyese,
Ki magának téged vérével kerese,
Virágozz, módjára a szép pálmafának,
Amelyhez az írígy kezek gyakran vágnak.
Végre hűségednek zőldelő pálmáját
Nyerd el az idvesség fényes koronáját.
Néked már, megfagyott testemnek sátora,
Csendes házad lészen a főld hideg pora.
Lelkemnek majd ismét veled egyessége
Lészen, midőn eljő nyúgodalmad vége.

Mily rövid az élet!...
Mint hullócsillag futása,
Mely földünk körébe jutva,
Lángra gyúl, és tűz-barázdát
Írva elszalad, gyorsabban,
Mint egyet pillantanál.
Útja honnan jött? hová visz?...
Míg sötét volt, s ujra az lesz,
A világ-ür végtelenjén
Hol bolyongott? és hová fog?...
Ki tudná megmondani!
Míg tündöklött, addig élt.

S honnan jössz te, lélek...
Mely csak e föld gőz-körében
Vetve lángot, addig fénylel,
Amig éppen áthaladsz;
Bölcsőd és sirod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?...
Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen, hosszu pályán,
S visszatérsz azon megint?...
Oh, ha nem volt, és ha nincs
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
Mily rövid az élet! -

Megfelelsz te, lélek.
Volt idő, mikor tagadták
A futamló csillagot:
Semmi az, csak földi pára,
Lobban, és fut, és el-ég.
Most a szellemet tagadják:
Semmi az, csupán anyag,
Agyvelő, vér és ideg
Összhatása, mely azonnal
Véget ér, ha szétbomol
Agyvelő, vér és ideg.
Az anyag a halhatatlan:
Fűben-fában újra éled,
Összetársul, meg elszéled
Mindörökké, szakadatlan;
Hanem e feltámadást
A szellem nem éri meg:
Ez üres hang, nincs sehol,
Puszta réme ferde agynak,
Mílyet századok ránk hagynak -
S csak zavarja a tudást.

Oh, ti, akik jobb felemnek
Már e földön mély sírt ástok:
Oly bizonyos hát tudástok,
Hogy helye sincs védelemnek?
Nem mond ellen az a szellem;
Mely kutat, hogy támaszt leljen
Megtagadni önmagát?
S nem rettegné, ha meglelte
- Mit tudása így teremte -
Azt az örök éjszakát?...
Ah, jobb volna kissé várni,
Nehogy úgy találjon járni
Az a híres tudomány,
Mint ama gyors fénnyel jára,
Mit csillagnak vélt a golyhó,
Ő azt mondá: csak gyúlt pára:
S ím, ma áll, hogy égi bolygó -
Mi lehet még ezután?

Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe' jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon;
Vagy a "boldogok szigetjén",
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli keresztyény,
Lesz dicsőbb folytatása:
Én ezt meg nem tagadom. -

Mit hisz a tudós? ő lássa,
Földi pályám' ami nézi:
Annak immár vége lesz,
Vissza senki nem idézi; -
S rövid foglalatja ez:

Mély homályban, éjfél tájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy percig, -
S egy tudós tán megfigyelt
És lapjára, sok száz jelhez
- Ahogy csillagfutást felvesz -
Könnyed, vékony karcolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
Én is lantot pengeték.

Adom tudtára mindazoknak,
Kiket tán sorsom érdekel,
Hogy tiszta látkörét jövőmnek
Sötét, nehéz köd lepte el.
Eddig Thalia papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Szép élet a szinészi élet,
Ki megpróbálta, tudja jól,
Bár ellene a balitélet
Vak órjásának nyelve szól.
Hogy én lelépek a színpadról,
Szívem nagyon, nagyon beteg -
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Igaz, hogy ottan a rózsának
Sokkal nagyobb tövise van,
De oly rózsákat, mint ott nőnek,
Máshol keresni hasztalan.
Mindezt szivemben igazolják
Két évi emlékezetek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Mert nem lesz már nekem kalandom;
Pedig e nélkül a világ
Előttem úntató, kietlen,
Egyalakú, nagy pusztaság.
Ki egy országon átfuték, most
Egy kis szobában űlhetek -
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

De sorsom egykor még ezt mondja,
Ha majd rám megbékülve néz:
"Eredj, ahonnan számüzélek,
Légy ami voltál, légy szinész!"
Hát addig is, mig újra, elzárt
Mennyországomba léphetek:
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

Látás

Ahol jő, kit régen ohajtva lesek,
Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
De ha róllad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Szaglás

Irigylem kis virág állapotodat,
Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblére tetted,
S fűszeres lelkedet rá lehelletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szivembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Tapintás

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Órrom s szám izlése, csak veszteg ültél,
Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzodjatok víg szivemmel minden csepp vérek,
Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Ízlés

Kézfogás, órr, fűl, szem, mind elbujhattok,
Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
Betöltém szivemnek fő kivánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
Aki még nem érezhetett angyali étek,
Bóldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
Mennyei jó izlés! Forró csók valál.

Kívánság

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehellet! gyenge szorítás!
Melyekhez még kellett egy bóldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
Ti érzésim kivánsági, mi a hijjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
Életem rajtatok mennyekbe mégyen.