Ha öreg leszek, és dús hajamba
számtalan szürke köd vegyül,
akkor is épp úgy élni fog majd
szívemben szikra és derű.

Ha arcomra sűrű, mély barázdát
rajzol az idő vasfoga,
akkor is épp úgy szeretem majd,
akik nekem oly fontosak.

Ha fáradt leszek, és tört erővel
reszketve indulok feléd,
ölelj csak át. Erős karodból
új erő sugárzik belém.

Nem szólok semmit. Mégis érzed
milyen fontos, hogy itt legyél,
akkor is, ha már két szememben
nem izzik úgy a szenvedély.

Akkor is épp úgy szeretlek majd!
Csak már csöndesen, türelmesen,
ahogy az éj teríti széjjel
sötét ruháját csendesen.

Hiszen amikor átölellek,
mindig rám tör az érzelem!
Épp úgy, mint mikor hosszú útról
fáradtan hazaérkezem.

Nem is tudom, hogy mért szeretlek,
csak annyit érzek, hogy jó veled!
Ne engedj többé messze mennem!
Ne engedj el, mert elveszek!

(Anaforás „Grádics” csokor)
Nincsen félelmem
Asztalnál nem, vagyok egyedül
Itt ül magány… rendületlenül.
A hívatlan magány terheli szembe székem!
Nem tudom, mi kellene, ne legyen még végem...

Félnem nem kell már
Ablakomat fedi, porfüggöny,
Tapadt por… nem jön át fényfüggöny.
Nekikészülők és több verset írnék immár,
Egyedül vagyok, hozzászoktatott magány már.

Félni nincs mitől,
Az életévekben egyedül
Múlattuk az időt, remekül…
Dia, ég egy mécses, boldog vagyok, de mitől?
Poétaként, nem múlik magány, esengéstől?
*

(Anaforás, 10 szavas duó)
Az én magányom, nagyon kitartó
Nézi, hogy verselek, hű fegyverhordozó.

Az én magányom segít, hogy írjak,
Itt ül... minden-magányt kibírjak.

(Septolet)
Készülök
Írni, nekifeszülők,
Szédelgök…

Tollamat forgatom,
Harsonát nem hallom…
Ceruzacsonkom előveszem,
Ezzel várom ihletem…

Vecsés, 2019. október 20. – Kustra Ferenc József

Nem sírok, tovább már nincs erőm,
Érint még valaha, mi öröm?
Csak zúg, süvít, fúj élet szele,
Örökös vihar vagy lesz vége?

Nem elég a sikertelenség,
Bevágott cukor, mint betegség.
Mi végre büntet Isten, ha van?
A hét szűk esztendő tán’, hatvan?

Mindenki oly’, minek születik,
Meg még, aminek mások nézik.
Én vajon minek is születtem,
Élni sikertelen életem?

A jó élet, mi kiteljesedett,
Ha az ember boldog, elégedett.
Nekem eddig ez nem adatott meg,
Sikertelenséget, hogy éljem meg?

Hely hová születtem, vajha rossz,
Pedig más is ragadt rám, mint kosz.
Mások nem néznek valakinek,
Magam, hogy tartsam; főleg kinek?

Sorsát ember nem kerülheti,
Ez megadatott, ezt kell élni.
Én azért mégis csak bánkódóm,
Miért adatott, ily’ rossz sorsom?

Budapest, 1997. november 29. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.

Köd üli meg egész tájat,
Reggel kenjük szét a vajat.
Nem látjuk így a szépségét,
Ember eszi reggelijét.

Közben persze elmélkedünk,
A Nap mikor süt fel nekünk.
Eszünkbe jut vad gondolat,
Együnk reggel egy sült halat.

Miután kentük vajacskát
És ettünk egy sült halacskát,
Elhagyja a tájat a köd,
A szép látvány az örömöd.

Budapest, 1997. december 8. – Kustra Ferenc József

Vad az éj, csöndje suhan nesztelen,
Éjszaka ember, állat meztelen,
De mit számít az, amikor alszunk,
Csak álmokban éldegél tudatunk.

Éjszaka sötét van, nem látunk,
Bár a csend miatt jobban hallunk.
Meztelenség az összes ruhánk,
Nem tudjuk reggel mi vár miránk.

Álmodunk vagy sem, eljő a reggel,
A virradat tele új élettel.
Mai borús napot másként látjuk,
Holnapi nap is a mi világunk.

Részben kialusszuk a fájdalmat,
Így is regeneráljuk magunkat.
Mit tehetünk, biz' tovább kell élni,
Jó lenne teljes életet élni...

Budapest, 1997. június 8. – Kustra Ferenc József