Drága, halott nézések a szememben,
Meleg simogatások a hajamon,
Amiktől, hajh, nem kell már megremegnem,
Karomban odaszikkadt ölelések
S vén lábomban el nem szaladt nagy útak
Lyányok után, kik régen elszaladtak,
Ajkamon száraz és gazdátlan csókok
S fülemben a várt s be nem sugott igék
S orromban sok-sok virágos tavasznak
Parfümje, mely már semmire se kábít.

Én istenem, élhet-e még sokáig,
Aki nem nyúl már a friss élet után
S bús vízióknak burjánjában gázol
S fél az igazi harmatos, nagy réttől
S retteg a való, nyers, leves virágtól
S ajkán már nem tűr csókot, csak gúnymosolyt,
Halott életnek ezt a sírvirágját,
Aki befogja szemét, hogy ne nézzen
S százféle csuklyát ölt, hogy meg ne lássák
S kinek a szive néha szörnyűt rebben?

Eső után a buja gombák
S mint Florencban a májusi virágok,
Úgy születnek szent garmadával
Mostanában az új és új világok.

A Bibliának egy világa
Milyen lassu, tétova kézzel készült
S ma egy-egy új világ mily készen
Ugrik ki terhes, tüzes emberészbül.

Bethlehem híres csillagának
Híre maradt csak, se hamva, sem üszke,
De ezernyi fényes csillagra
Az ember-agy lobogóját kitűzte.

Az Élet egy elgondolása,
Egy dal, melytől egy csúf óránk megszépült,
Teremtés volt a lelkeinkben,
Újra-újra egy-egy új világ épült.

Repülő, lármás gépmadárnak
Istenkisértő, bátor, büszke szárnya
Vallja: Emberé a teremtés
S Isten csak egy megócskult koronája.

S mert halhatunk bármelyik percben
S célunk mégis az örökkévalóság,
Minden igaz ember ezért hős
S az emberszívben van a legtöbb jóság.

Tömjénbűzös, gaz korszakokban,
Mikor öltek, raboltak Krisztus-hitben:
Akkor is az Emberben maradt meg
Egyedül és legtisztábban az Isten.

S az emberszívben mind tisztábbak,
Boldogabbak, kedvesebbek a lángok
S miket teremt a vágyó ember,
Egyre szebbek az új és új világok.

Egyre erősebb a nagy Szándék,
Hogy az Istent ne szavakban vitassák,
De adassék meg az Embernek
Itt a Földön minden szépség, igazság.

Egyre többen hisszük és valljuk:
Kenyér jár nekünk a ránk-dobált kőért
S nem-magunkért mind többen küzdünk:
A leendőkért, az ékes Jövőért.

Érezzük növekvő lelkünkben
A Lehetetlent legyőző hatalmat
S hogy egykor eggyé egyesülnek
Az új világok, az új birodalmak.

Egy lesz majd millió világból,
De ez az egy minden örömmel teljes
S ez a szegény Siralom-Völgye
Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz.

Kik most élünk, mink is örüljünk,
Bár utódinknak fog Mennyország jutni,
Ez a miénk sziveink által,
Bennünk ragyog, él, mert mi gondoltuk ki.

*

Karácsony van, Krisztusok járnak,
Nagy hadakban és nagyranőtt Krisztusok,
Zengjen a dalod, szent Forrongás
S te nagy Egy-Világ, zengjen a himnuszod.

Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát
Ákászod alján, Főldi! tenéked is?
Óh, néked is, kit dűlt hazádért
Sustorogó tüzed onta egybe!

Természet édes gyermeke! s a világ
Tág templomának béavatott fia!
Hát amikor törvényit írod
S pitvarait kinyitod minékünk,

Akkor szorít-é jussa alá korán?
Korán! az élet leggyönyörűbb korán!
Óh, tán irígy ő! s azt akarja,
Hogy bekötött szem alatt imádjuk?

Hát már Apolló, aki fejed körűl
Kettős borostyánt vont vala, kedvesem,
Hát már Apolló a halálnak
Bűne között hidegen danolgat? -

Nem is danolgat! Lantjai, fűvei
Pindus vidékén dísztelen állanak:
Bús a poéta- s orvos-isten,
Jaj, Erató s Hygiene sorvad.

És én, ki hozzád oly lekötött valék,
Én, a barátod, légyek-e szótalan?
Ah! megmeredjen szívem inkább,
És veled egy por alatt fedezzen

E boldog ákász: mintsem egész hazám
Közös telében én se legyek meleg.
Felvészem a lantot s gyepedző
Sírod előtt keseregve űlök.

Te tiszta polgár, víg, egyenes barát,
Mély túdományú, tiszta eszű valál;
Hempelyge roppant lélek apró
Tested erébe, nemes barátom!

Mégis becsetlen puszta bogács fedi
Hadház homokján szent tetemid helyét,
Még sincs, ki lantján a Dunához
Így keseregne: Kimúla Főldi!

Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett,
Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így
Bánik hazám, bár drága vérem
Érte foly, érte fogy, érte hűl meg.

Lesz még az a kor, melybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog.
S ezt mondja népünk: Óh, miért nem
Éltek ez emberi századunkban?!

Míg a nap egünkön magát felemeli,
Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli.
Az öröm, az élet édes balzsamoma,
Légyen bús szívednek gyógyító flastroma.
A Mindenhatónak láthatatlan keze
Minden veszélyek közt élted védelmezze.
Kinyújtott karjának legnagyobb hatalma
Légyen ugyanannak isteni óltalma.
Mert ez a felhőket, melyeknek kárpitja
Ragyogó napunkat sokszor beborítja,
Tőlünk láthatatlan messzire repíti
S ezzel volt delünket ismét kideríti.
A jóknak, amelyek az igaz számára
Tartatnak, ne légyen rád nézve határa,
Mint Nestornak, élted terjedjen sokára,
Végre fogadjon bé az ég dicső vára.

1

Volt egy lovag, kinek nem volt hazája,
Mert rajtütének ellenséges népek,
És pusztulás lett, mit hozának rája
Komor fényében a csaták tüzének.
Komor fényében a csaták tüzének
Piroslott a lovag hős arca szinte
S piroslott vére, melyet bőven önte
Megmentésére a hon életének.
De hasztalan folyt a lovagnak vére;
Ő megmaradt és honja véget ére.
S a hontalan lett fának eltört ága,
Mit a fáról a fergeteg törött le,
S mit ez most kerget a széles világba.
Midőn a felhő ott szállott fölötte,
Ahol volt a ledöntött hon határa,
Megállott és letérdepelt hantjára,
Hogy könnyeit végső cseppig kisírja
A földre, mely holt nemzetének sírja;
Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet
Elvesztett mindenéből még megtarta:
S ezt tékozolni másra nem akarta. -
Megindult és ment tompa búja mellett,
Mely árny képében őt folyvást kisérte.
Midőn kifáradt már a bujdosásban:
Csöndes vidékbe megpihenni tére
Egy idegen nép távol országában.
És gondolá azt is, hogy őt halála,
Ha egy helyen lesz, hamarabb találja;
S ha ráhull a halál fehér virága,
Beteljesűlve minden kívánsága.
Ezt várta ő a csendes zárt vidéken,
Hová fáradtan megpihenni tére,
S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen,
Hogy a vidéknek vált bámult diszére.
De ő a lyányka szépségét nem látta,
Semmit sem látott, csak romját honának;
Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka
Tekintetének csillagos világa,
S tekintetei mi lángolók valának!
Igy a leányka napjai folyának,
S arcára halvány liljomot föstének
Gyötrelmei a szólni nem merésnek;
Mert mit mondhatna a fényes lovagnak,
Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag,
De pórszülőknek egyszerű magzatja? -
És a vidéket még egy ifju lakja;
Szegény fiú, a legszegényebb szolga,
Tengődve éli nyomorú világát,
Kit tán megölne sok fárasztó dolga,
Ha nem láthatná néha a leánykát;
A titkon bámult lyányka láthatása
Fogyó erője meghozó varázsa.
Fél rágondolni, hogy kérjen szerelmet
A pór, de gazdag szülők gyermekétől,
Ő, akinek ha jut száraz kenyérből
Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet.
S ő mégis boldog, és azzal beéri,
Hogy a leánykát messziről kiséri.

2

És a lovagnak kondult a nagy óra,
Mely e világból őt egy másba vitte,
Ahol bitor kény mennykövit nem szórja
Az ártatlanság népének fölötte.
Letették őt az anyaföld ölébe;
Követ nem tettek a halom fölébe,
Mely pajzsa lett az élet búja ellen...
Miért is volna kő? a lyányka szíve,
Halála által kő lett, érzéketlen;
S ha nincsen érzés a szív birtokában,
Az ember mit keressen a világban?
Nem volt a lyányka sem sokáig földi.
Lefekvék, honnan senki fel nem költi.
És a szegény, az árva, árva szolga,
Tüntén egyetlen gyönyörűségének,
Az élet terhét hogy viselte volna?
Végét vetette terhes életének.

3

Az éjszakának sírnyitó felében
Fölkél a szolga, és a helyre mégyen,
Hová temették a kedves leánykát;
Akarja látni élte szép bálványát.
De a leánnyal nincs találkozása,
Mert a leány a sírból szinte eljár,
Hogy a lovagnak szellemét meglássa,
S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár;
Mert a lovag száll messze, messze tájra,
Elszáll megnézni: rab-e még hazája?