Idő 
Értékelés 
Értékelés Látom, már nagyon poshadt a megjárt utam pora,
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.
Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…
Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.
Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.
Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?
Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.
Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?
Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!
Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.
Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…
Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József
Visszanézek, penészvirágok kinyíltak sorra…
Napsugár az úton, árnyékát híven követem,
Követelem, hogy saját árnyékom követhessem.
Megyek én rendíthetetlenül, csak előre,
De nem tudom, hogy lesz a vége, leszek pőre?
Közben eszembe jutnak a múlt dolgai, rágódok,
Előttem az élet, megyek is… majd bénán halódok…
Élet elképzelhetetlenül durva,
Előttem az utam is tiszta dudva…
Széttaposom én, rúgom, az úti-göröngyöt
És nem fogom úgy kezelni, mint úti gyöngyöt.
Láttam már én olyat, hogy az árokparton göröngyöt ütött el expressz játékvonat,
Pedig pöre kocsiján, lekötözve vitte a régmúltból az emlékkacatokat.
Aztán expressz ment tovább, sorra küzdötte le a múltnapokat, totemoszlopokat.
Az utamon a lábam előtt hevert az élet?
Hogy én is legyek vele, miért-senki nem kérlelt?
Bánatosan siratom életem, mint egyszerű halandó.
Sorsomra nem nyom bélyeget semmilyen nyekergő nótaszó!
Nem boldog a kétségem, de keserű, mint, egy éhes keselyű,
Édesben reménykedtem, de a számban, még a méz is keserű.
Csak úgy osontam komótosan az ismerős utakon,
Gondolatokat szétdobálva túladtam… meguntakon…
Ott hevertek a nekem már kacattá vált gondolatok,
Mert minek, ha már nem használtak lét-benső fondorlatok?
Végül is, mindegy is, hogy mit is teszünk,
Földi lét rövid, így éljük életünk…
Őszbe fordult már a lyukacsos utam, amelyen járok.
Elvetett gondolataimmal, már tele van az árok!
Megfigyeltem, egyenes úton is botladozó a lábunk,
És tetszik vagy sem, mi vagyunk a saját marionett bábunk…
És mint neki a madzagon, pontosan annyit ér az álmunk.
Régen érzem, már nagyon szétmálló az én utam pora,
Ahogy visszanézek, szép penészvirágok kinyílt sora…
Napsugár sincs már, az árnyékát gondolatban követem,
Kérem, hogy még kicsit a saját árnyékom követhessem…
Vecsés, 2016. február 6. – Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia: az emberi sorsról…
Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…
Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.
Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…
Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…
Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… pihenni.
Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásnak.
Velem mindig értetlen volt a világ,
Engem soha nem értett meg nagyvilág…
Ha bizony meghallották búsongó lelkem panaszát,
Rögtön ki is gúnyoltak... nem jártam tovább csacsacsát.
Már éltemben kietlen temetővé lett a szerető szívem,
Az, amiben a sok-sok, szépséges és valós vágyálmom pihen.
Egy biztos! Szívem közepébe van beásva,
Az én Krisztusi keresztfejfám jól leásva…
Az nemigen fordult elő, hogy szánt valaki, vagy siratott könnyeket,
Már mindegy is, rám-énértem ne is sírjon senki hamis-ál könnyeket!
Manapság máris úgy tűnik, hogy csak annak-azoknak nyílik a földgolyón kis virág,
Ki bizony rosszak rossza, kihasználja állóhaja… kit álnoknak ismer nagyvilág…
Bizony-bizony nekem ilyenre sikerült a létem, a földi
És így már csak egy jó-nagyobb vágyam van: csak pihenni… pihenni.
Vecsés, 2024. július 25. – Kustra Ferenc József – írtam = készült: Szentirmay Elemér (1836-1908) azonos c. verse {1905} átirataként, önéletrajzi írásnak.
(HIQ)
Az élet,
Apró pillanat!
Semmiség!
Oly’ rövid.
De, elhantolás…
Misemség.
Életem,
Jó-rossz gyűjtője.
Nem volt jóm!
*
(senrjú)
Kevés szerencse,
Pár egyezésem… enyész.
Ó, pechem… jelen!
Pech, gnóm dühöngő!
Mért’ haragszik rám? Ki ő?
Ez bizony őrült…
Nem várt egyezés
Nem segített! Szerencsém?
Summa summárum…
*
(Apeva)
Az
Percek
Kreálók!
Nekem, igy nem,
Segítettek… Mit?
A
Ritka
dolgokban,
Mi sem volt jó.
Magányomban… Mit?
Sok
Mondat
Súlytalan…
Pech segített…
Na! Mindent? Amit…
Vecsés, 2022. február. 2. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában önéletrajzi írásként és Afanaszij Fet: „Az élet” c. verse, mint ötletmű alapján. [Fordította; Szöllösi Dávid műfordító]
Az élet,
Apró pillanat!
Semmiség!
Oly’ rövid.
De, elhantolás…
Misemség.
Életem,
Jó-rossz gyűjtője.
Nem volt jóm!
*
(senrjú)
Kevés szerencse,
Pár egyezésem… enyész.
Ó, pechem… jelen!
Pech, gnóm dühöngő!
Mért’ haragszik rám? Ki ő?
Ez bizony őrült…
Nem várt egyezés
Nem segített! Szerencsém?
Summa summárum…
*
(Apeva)
Az
Percek
Kreálók!
Nekem, igy nem,
Segítettek… Mit?
A
Ritka
dolgokban,
Mi sem volt jó.
Magányomban… Mit?
Sok
Mondat
Súlytalan…
Pech segített…
Na! Mindent? Amit…
Vecsés, 2022. február. 2. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában önéletrajzi írásként és Afanaszij Fet: „Az élet” c. verse, mint ötletmű alapján. [Fordította; Szöllösi Dávid műfordító]
Elveszni a végtelenbe,
Feloldódni a semmibe,
Fentről nézni lefelé,
Imádkozni felfelé.
Mi lehet a Teremtő célja?
Kinek, hová vezet útja?
Kinek útja járhatatlan,
Annak élte tüzes katlan!
Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József
Feloldódni a semmibe,
Fentről nézni lefelé,
Imádkozni felfelé.
Mi lehet a Teremtő célja?
Kinek, hová vezet útja?
Kinek útja járhatatlan,
Annak élte tüzes katlan!
Vecsés, 1999. szeptember 26. – Kustra Ferenc József
Hosszú árnyakba nyúlik az este,
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.
Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.
Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.
Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.
Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.
Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.
Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.
Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.
De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.
Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.
a hold még álmosan vánszorog,
de már az esti égbolt alján
ott ragyognak a csillagok.
Halvány fényükkel felragyogva
benéznek rám az ablakon,
mintha mondanák: aludj kedves.
Hosszúak lesznek a nappalok.
Nehezen jön az álom szememre,
hisz én most is rád gondolok,
vajon merre vagy? Gondolsz még rám?
Látod: én most is gondolok.
Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,
amely anélkül telne el,
hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,
mikor melletted ébredek.
Én már nem tudok szeretni,
csak így, ily átkozott módon,
ezernyi éles fájdalom
hasít a lelkembe olykor.
Elmondanám, de nem merem,
szeretlek! S hiányzol olykor,
amikor hűvös éjszakán
vállamra ülnek a gondok.
Olyankor minden bánatom
feltolul, s úgy kínoz folyton,
mint egy látomás. Nélküled
nincs más, csak fekete foltok.
Nélküled minden színtelen.
Nincs fény, és bármit is mondok,
ne hidd el! Csak a haragom
szít bennem lázadást folyton.
De túl, a könnyeim fátyolán
most is a te neved mondom,
alig várom, hogy itt legyél,
s nekem csak te vagy a fontos.
Szeretlek! Mint az életem!
S mindegy, most bármit is mondok,
te voltál, s te vagy mindenem!
Csak szeress! Te vagy a sorsom.
