Észre sem vettem;
Az idő malmában
Rozsdás emlékek
Őrlődnek porrá
Minden pillanatban,
És oly kevés az
Mi megmenthető.
Ami megmarad,
... Azt
Fényesre csiszolgatjuk,
Hogy valami
Tükröződjön csillogva
A múltból,
Hogy valami
Ragyogjon bennünk.
A szemünkben
Fénylő csillagok
Várnak reánk;
Ahol ott van a múlt,
S a jövő;
Ami folyvást közeledő-
És
Csak mások szeretetével
Oda Fel
A lelkünk felemelhető.
Ott
A végtelen jelenben
... Most még minden hihetetlen.
Elvegyül a szellem
... Talán az Istennel.

Anyagtalanná vált szellemi lét
Hitre alapozott misztériuma
Hullámzik
Borzoló melankólikus fuvallattal
Az üres szoba
Áporodott falai között
Miután az öreg elköltözött.

A tegnapi szuszogás ritmusa
Csupán dobhártya-illúzió
Ahogy az eleven lépések alatt
Felszisszen a megkopott parketta .

Az örökkévalóság dimenziójába
Betekintett az utolsó pillanat
S a falakba ivódott múlt
Párologva szivárog
Az emlékek fakuló fényével.

Olykor szembesülünk
Viszolygó tiltakozás ellenére
A végtelenbe nyíló ajtó
Köszöbéről derengő ismeretlen
Titkokat rejtő félelem fagyos
Szívszorító leheletével.

Dagad a Hold az égen
S az éj lábnyoma
Pattogva lépked
Párát tapos a bozótba

Suttognak az ágak
Leveleik közt a távolból
Hunyorognak a csillagok
E kései órában gondolataimmal
Egyedül vagyok

Arrébb a lombokban
Csalogány csalja
Füttyös társát párba
Hogy elűzze magányát éjszakára

Az idő nesztelen oson
A sötét árnyak közt
Visszaverődik az ablakon
S a csalogány kitartóan
Cifrázva udvarol

Álmatlan órában mesél az éj
A cserjésben éppen
Lopakodik a veszély
Majd hirtelen csönd
Zuhan az égből
Sűrű néma ború
A lombok sem sziszegnek
Hangtalan minden odú

Párával, holdsugárral elegyednek
Gondolataimba éket vernek
Megszakad a szófolyam
És
A csendben komótosan
Álmom léptei közelednek

De e percben
Még Veletek vagyok
Kik bennem
A múltból maradtatok
Hallgatagok.

Darwin határozottan hozzájárult
amikor Isten halálát kijelentetted.
Az eszméd Zarathusztrát szülte;
az Übermensch büszkén jelentkezett.

De hova lett a Jó Pásztor
aki a kilencvenkilencet hátrahagyta
és az elveszett bárányt megtalálta,
aztán szeretettel babusgatta?

Szóval, pontosan mi történt
amint megsirattál egy elvert lovat?
Szíved váratlanul kitárult,
Ez volt a nagy változat.

Írni viszont még Írtál,
De elméd megbetegedett.
Csupaszon táncoltál szobádban,
mert a szégyenérzetet elfelejtetted.

Aztán egy sötét és viharos éjszakán
kétségbeestél amint az ég morajlott.
Talán az Isten hangját hallottad
amint lelked hiánya nyomasztott?

Magam sem tudom, mi a baj?

Aggódok, mert ez bennem fészkel…
Mért pont én? Nem érem föl ésszel!
Bennem dühöng nappal,
Még tegnapi nappal…
Látomásom van… kis reménnyel.

Éjjelem hunyorogva élem,
Lepedőráncot… bajnak vélem.
Ágyam még vetetlen,
És nem gyűrhetetlen.
Remények és vágy itt vannak vélem…

Nem is tudom miért aggódok,
Sejtelmeim előtt hajlongok.
Szívem biz’ úgy reszket,
Jó hallgatni csöndet…
Mi sarjad? Aggódok… asszonyok!

Vecsés, 2020. január 2. –Kustra Ferenc József– írtam: LIMERIK csokorban.