Képzeletem?

A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily? a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végigzongoráztam rongyos életem.

A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség?
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.

Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.

A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.

Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.

Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.

Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.

Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt?
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként?
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként?

A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.

Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet? a gondodat.

Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ? lelked magasztos?

A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek?

A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.

A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem?
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem?

Reggeli napsütés aranyviharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai? maga a fény-kéj.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Vecsés, 2015. június 28. ? Kustra Ferenc

Tollund férfi, ki voltál te?
Mocsarak mélyébe temetve
Ősi fának a tövében
Elkorhadva, elfeledve
A fekete föld alatt
Szádban nehéz gyökerekkel,
Sosem szabadulsz.
Hogy haltál meg
Nyakadon hurok, mi a bűnöd?
Miért köt örökké testedhez?
Dermedt könnycsepped hallgat
A kietlen pusztában

Szemembe tüzet gyújt
Könnyet gyűjt magányod.

Tollund férfi, ki voltál te?
A sarkcsillag fénylik hidegen
A néma fekete égen
Üres fekete szemedbe
Boríts be földdel, fekete földdel
A fekete Hold fénye marjon
S fekete víz hordja szét könnyeidet
Fekete tengerekbe.

Napsütéses égbolt, örökzöld fenyvesek
Erdély földjén járunk, hol végtelen a szeretet
Mély forrás, ami oltja lelkünk gyötrő szomját
Lágyan hangolja szíved minden egyes húrját
Hargitai fecskemadár dalol sok szép szólamot
Az élet rögös múltjáról ezeréves dallamot
Rókák, medvék, őzek sűrű mélybe vágynak
A folyó csendes partján horgászok tanyáznak
Hegyek, völgyek, dombok, természeti kincsek
Megfáradt turul sebzett szárnya vérben
Népek harcán zajló viharos tengeren
Vasszékely áll és mutatja a jellemet.

Szürparanokromenoi-Korponai István

Édes hársillat úszik lebben
a légben ősi utak titkok őrzői
Simogass mint az angyalok szárnya
s nagy busa gonosz fejem lehajtom.
*
Valaki mindig hiányzik bénult
szívünknek az édes pillanatból,
hogy az élet,lelketlen,rongy,hazug
nótája,megszentelt ima,ima maradjon.
*
Istenek ők,gyermek ember Istenek
remegő szemű hajósok a végtelen tengereken.
Nincsen e világon számukra áldás,semmi.
Sorsok,véres harcos sorsok az övék
Árulás ,veszteség koszorúi,babérjuk.
*
Hogy kik voltak ők? Oh Máriám!
Tavasznak nyitói tört oltárok között
A Magyar mezők romlatlan gyermekei
Vizek szentelői kiszáradt medrekben.
*
Valakik mindig hiányoznak az édes
pillanatokból,hogy Teremtő Istenünk
az itt hagyottakat fájdalmuktól
megőrülten az életért szeresse.

A kezdet
/ Bibliai történetek versben /

A világot a jó Isten
Hat nap alatt teremtette.
Megáldotta hetediken,
E napot meg is szentelte.

'Legyen világosság' - mondta,
Lett világosság nappala,
Majd sötétség - az éjszaka,
Így szólt Isten akarata.

Teremtett földet és eget,
De a nagy pusztaság fölött
Az Úr szent Lelke lebegett,
Lett szárazföld és tengerek.

Teljes sötétség ne legyen,
Hold ezüst fénye megjelent,
Izzó százszorszép csillagok
Ragyogtak fel az égbolton.

Éltető földön hajtottak
Zöldellő bokrok, pázsitok,
Édes gyümölcsöt termő fák,
Mezőkön színes virágok.

Életet lehelt vizekbe,
Szárazföldre, levegőbe,
Fajok szerint kelt életre
Állatok csodás élete.

Szaporodtak, sokasodtak,
Nyüzsögtek az élőlények,
Madarak sokszínűsége
Repdesett földön és égen.

Napkeleten, Édenkertben,
Paradicsomi létben
Ádámmal és Évával
Kezdődött az emberélet.

Az Atya megparancsolta:
Népesítsék be a Földet,
Tiétek fáknak gyümölcse,
A tudás fáját kivéve.

Uraljátok állatokat,
Hódítsátok ég madarát,
Tengerekben élő halat,
A kígyótól óvd magadat.

Éva szóra nem hallgatott,
Kíváncsi hiúságára
A kígyó okosan hatott,
Tiltott gyümölcsből harapott.

Ebből Ádámnak is adott,
Engedetlenségük zsoldja
Fájdalom és test halála,
Kiűzetés e világba.