Idő 
Értékelés 
Értékelés …az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Álltam, néztem, előttem Gibraltár sziklája emelkedett,
Lent a tengerszoros kék vize oly' sejtelmesen csillogott,
A játékos hullámokon afrikai napfény ugrándozott.
Belenéztem a kékes verőfénybe... lélek énekelgetett.
Jó mélyen beszívtam a sós tengeri levegőt,
Megcsodáltam szemben lévő hegylánc szép vonalát.
Levegő varázslatos, élvezem a lágyságát.
De megyek tovább, várok még élményt... a következőt.
Vecsés, 2014. november 21. - Kustra Ferenc József
Lent a tengerszoros kék vize oly' sejtelmesen csillogott,
A játékos hullámokon afrikai napfény ugrándozott.
Belenéztem a kékes verőfénybe... lélek énekelgetett.
Jó mélyen beszívtam a sós tengeri levegőt,
Megcsodáltam szemben lévő hegylánc szép vonalát.
Levegő varázslatos, élvezem a lágyságát.
De megyek tovább, várok még élményt... a következőt.
Vecsés, 2014. november 21. - Kustra Ferenc József
Egy sötét erdő mélyén ered,
Összegyűjt sok apró eret.
Így nő, duzzad, folyik, terjed,
Virágzik benne az élet.
Kettészeli Európát,
Látnod kell e hosszú csodát.
Átfolyik a magyar pusztán,
Arra akar folyni talán.
De a legszebb, hidd el nekem,
Ott pompázik, úgy szeretem:
A torkolata, lent a Delta,
Az egy álomszerű csoda.
A Deltában él ezer állat,
Szellő mozgatja a nádat.
Itt a Duna három ága,
Lett az élet meleg ágya.
Ide siet minden csepje,
Arra vágyik, hogy elérje,
Beleérjen a tengerbe,
S egyszer talán újrakezdje.
Összegyűjt sok apró eret.
Így nő, duzzad, folyik, terjed,
Virágzik benne az élet.
Kettészeli Európát,
Látnod kell e hosszú csodát.
Átfolyik a magyar pusztán,
Arra akar folyni talán.
De a legszebb, hidd el nekem,
Ott pompázik, úgy szeretem:
A torkolata, lent a Delta,
Az egy álomszerű csoda.
A Deltában él ezer állat,
Szellő mozgatja a nádat.
Itt a Duna három ága,
Lett az élet meleg ágya.
Ide siet minden csepje,
Arra vágyik, hogy elérje,
Beleérjen a tengerbe,
S egyszer talán újrakezdje.
Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.
Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.
Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.
Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.
Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.
Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.
Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.
Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.
Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.
Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.
Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.
Látjuk a szomszédban: egy háborút és nagyon fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
(Leoninus csokor)
Látjuk a szomszédban: egy háborút és nagyon fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
Ó, Te fekete kos, a szarvad jó markolós, szemedben látszik... vágyódós!
Látom rajtad, hogy Te vagy a valaki, míg a nyolcmilliárd egy nagy senki.
Látszik a láthatatlanságodban, hogy gazda vagy... meg, hogy Harpagon vagy!
*
(10 szavas csokor)
Fekete kos, szemében lángol bosszúvágya,
Szarva alatt a világ szabálya.
*
Olvasóim emlékeztek? Már megírtam kosokat, velük kell víni' harcunkat!
Emlékeztek? Nem frontkatonák, akik megakarnak halni... jobb békében lakni...
Még tartjátok? Mi együtt gyűlöljük háborút, mint örök emberírtó rútságút...
Nem testvérrel kell harcolni soha,
Háborút gyűlöljük, béke: szív joga.
*
Csak halnak a katonák, nem a mieink, de bajban összeérnek a szíveink!
Csak halnak férjek, apák, ezzel elszakítják a családok vezérlő fonalát...
Csak árvulnak a gyerekek, apát hívják és mentegetőznek nekik... örvegyek!
Halnak, kik éltek, szívünk gyötrődik,
Apákat hívják, s válasz nem érkezik.
*
Ezek, csak lőnek, mert az nagyon tudnak! Mutatják, ők a fekete-kos urak!
Mindennap ígérgetik... adják a modern vadászgépeket. Meg tank lövedéket.
Fegyverekkel lövik volt cárok hazáját. Világháború lesz? Azt a nemjóját!
Harc dúl tovább, menő fegyverekkel,
Fekete kos urak lövetnek vadászgéppel.
*
Kosok feketék és pénzt kutatják, a háborún keresnek! Világot kiirtják?
Hiszik, Óperenciás Tengeren túl őket nem éri semmi. Az lehetetlen.
Tudják-e, hogy van nekik mesebeli üveghegy? Odáig bíz' az atom elmegy...
Feketék a kosok, pénzért mindent eltaposnak...
Mesebeli üveghegyig atomfelleget kaphatnak...
*
Lövések, hallottak százai, tankok kigyulladásai! TV-k, ezt mind közvetíti...
Ezeket kell csak nézni! Emberek! Nem kellene háborúnak már véget vetni?
Halnak a katonák, így kihal a lakósság... Ami marad, már nem lesz lakósság!
Lövések, halál... napi módi,
Képernyőn nézzük, emberből... nem marad semmi.
*
Szakértők már mondják, földrészünk irányítói is benne vannak, nem páriák...
Szakértők: háborút csak elbukni lehet! Kosoknak üzenik, bőven, eleget.
Szakértők mondják, már egész környék csúszik a lejtőn... itt már nem lesz: ’emelkedőn’?
Hazug szóval kábítanak, s közben rabolnak,
Arcuk se rezzen, s zsebünkbe nyúlnak.
Vecsés, 2023. aug. 19. – Siófok, 2025. jún. 24. - írtam: leoninusban, a világ, jelen -élő- háborús- történelmi helyzetéről. Végveszély van! A tíz szavasokban Gránicz Éva szerző-, és poéta társam írt!
(Leoninus csokor)
Látjuk a szomszédban: egy háborút és nagyon fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
Ó, Te fekete kos, a szarvad jó markolós, szemedben látszik... vágyódós!
Látom rajtad, hogy Te vagy a valaki, míg a nyolcmilliárd egy nagy senki.
Látszik a láthatatlanságodban, hogy gazda vagy... meg, hogy Harpagon vagy!
*
(10 szavas csokor)
Fekete kos, szemében lángol bosszúvágya,
Szarva alatt a világ szabálya.
*
Olvasóim emlékeztek? Már megírtam kosokat, velük kell víni' harcunkat!
Emlékeztek? Nem frontkatonák, akik megakarnak halni... jobb békében lakni...
Még tartjátok? Mi együtt gyűlöljük háborút, mint örök emberírtó rútságút...
Nem testvérrel kell harcolni soha,
Háborút gyűlöljük, béke: szív joga.
*
Csak halnak a katonák, nem a mieink, de bajban összeérnek a szíveink!
Csak halnak férjek, apák, ezzel elszakítják a családok vezérlő fonalát...
Csak árvulnak a gyerekek, apát hívják és mentegetőznek nekik... örvegyek!
Halnak, kik éltek, szívünk gyötrődik,
Apákat hívják, s válasz nem érkezik.
*
Ezek, csak lőnek, mert az nagyon tudnak! Mutatják, ők a fekete-kos urak!
Mindennap ígérgetik... adják a modern vadászgépeket. Meg tank lövedéket.
Fegyverekkel lövik volt cárok hazáját. Világháború lesz? Azt a nemjóját!
Harc dúl tovább, menő fegyverekkel,
Fekete kos urak lövetnek vadászgéppel.
*
Kosok feketék és pénzt kutatják, a háborún keresnek! Világot kiirtják?
Hiszik, Óperenciás Tengeren túl őket nem éri semmi. Az lehetetlen.
Tudják-e, hogy van nekik mesebeli üveghegy? Odáig bíz' az atom elmegy...
Feketék a kosok, pénzért mindent eltaposnak...
Mesebeli üveghegyig atomfelleget kaphatnak...
*
Lövések, hallottak százai, tankok kigyulladásai! TV-k, ezt mind közvetíti...
Ezeket kell csak nézni! Emberek! Nem kellene háborúnak már véget vetni?
Halnak a katonák, így kihal a lakósság... Ami marad, már nem lesz lakósság!
Lövések, halál... napi módi,
Képernyőn nézzük, emberből... nem marad semmi.
*
Szakértők már mondják, földrészünk irányítói is benne vannak, nem páriák...
Szakértők: háborút csak elbukni lehet! Kosoknak üzenik, bőven, eleget.
Szakértők mondják, már egész környék csúszik a lejtőn... itt már nem lesz: ’emelkedőn’?
Hazug szóval kábítanak, s közben rabolnak,
Arcuk se rezzen, s zsebünkbe nyúlnak.
Vecsés, 2023. aug. 19. – Siófok, 2025. jún. 24. - írtam: leoninusban, a világ, jelen -élő- háborús- történelmi helyzetéről. Végveszély van! A tíz szavasokban Gránicz Éva szerző-, és poéta társam írt!
