Az ősz az elmúlás előjele,
De benne van a kikelet szele.
Mondják minden rosszat jó követ…
Ebben én nem hiszek… de lehet.

Tavaszt is a jobb nyár követi
Így nyáron az ember azt hiszi,
Hogy ez így a legjobb, maga a tökély.
Ha minden jól alakul, így lesz… ne félj.

Nem tudni azonban, kinek mi a jó
És azt sem, hogy vajon neki mi való.
Sőt mindenki másképp éli meg ugyanazt,
De nincsen, aki kőből is vizet fakaszt.

A sors útja, cifra, dimbes-dombos,
Nem egyenes, inkább jó kanyargós
És nem mindig van úgy… megyünk hegynek felfelé
Van, hogy irány a gödör… szívünk hideg lelé.

Azt régen, pontosan tudjuk; mit ránk rótt a sors
Az be is következik. Élet nem komfortos,
Sőt olyan, mint egy régi harcos, törött karddal
És csak vagdalkozunk… az életben fakarddal.

Sokan, milliónyian ágálnak a sorsuk ellen,
De ők a körülményeik miatt a tehetetlen
Tömeg, pedig van köztük jobb sorsra érdemes,
De nem tud mit tenni, élete… csak fekélyes.

Megoldás nincsen, jó tanács nem adható.
Élet olyan, mint egy szennyezett algás tó.
Kinek már csónakja sincs, iszik vagy elmenekül,
Így élet beszippantja… tűri tehetetlenül.

Budapest. 2011. október 18. - Kustra Ferenc József

Korán reggel, ázott,
Immár őszi úton sietünk dolgunkra.
Őszidő vágtat nyomunkba.
Csoszogás is hallatszik…
Egy fázós hajléktalan indul, kukázó útra.
Enne, keresgél… romlott múltba.
A vándormadarak sehol!
Itt már nem csivitelnek, nem tojnak, messzire repültek,
Tavaszra, új életbe érkeznek…

Vecsés, 2018. október 29. – Kustra Ferenc József – íródott; farkasfog versformában, amit én alkottam meg. 3 versszakból áll. Szótagszámok: 6-12-8 – 7-14-9 – 8-16-10 Rímképlet: xaaxbbxcc

Bánatosan mormolt, nyájas, halk szavak,
Viharban is repülnek a madarak…

Siránkozó lőrések vágyják a harcot,
Én mikor vághatok csodálkozó arcot?

Sokan várjuk, eljön az idén is a tavasz,
Bár a zord tél, még hamiskás, sőt talán ravasz.

Gügye álmából, bízzunk, felébred a világ,
Lesz még itt jó lét, akarjuk… lesz még boldogság.

Vecsés, 2013. március 12. – Kustra Ferenc József

Versben és HIAQ – ban…

A búsuló este vállrojtokként lóg már a vállamon,
Látom, legott beborítja a virágdíszes udvarom.
A napfénypászták már csak olyan bénán botladoznak,
Mennek aludni, de majd reggel életrevalóak.
*
Fény, maga az élet,
De vajon a sötét is fény?
Első a napsugár.
*
Déli nap aztán, süt biza hét ágra,
Akkor van nagy szükségünk az árnyékra.
Fényre, melegre, és a választékra...

Télen is kell a meleg, kell az a nulla fok,
Jó, ha kint fagyoskodva, mínusz tízben álltok?
És nem utolsók a napsugárról szőtt álmok.

Ősszel még be kell zsebelni, kevéske, utolsó napfény pásztákat,
Tedd ki az arcodat és gyűjtsd be az utolsó napfénysugarakat…
*
Hol csökken éltető
Nap, hol meg megjön a tavasz!
Szedd össze, mit elérsz.
*
Tavasszal már oly' nagy a hiány a napfénypásztában…
Ülj ki, hallgasd a madarakat és napozz a tájban.

Estére, ha kezdenek lelógni a sötétes vállrojtok,
Ne búslakodj, reggelente mindig jönnek új, napos napok…

Vecsés, 2016. április 2. - Kustra Ferenc József

A tavasz, lélekderű fokozó,
Tél már elment, ő nem tiltakozó.
A léleknek utólagos adó
A tavasz… lélekderű fokozó.
Nagykabát nem kell már, derű terjed,
Meleg közeledik, mustként erjed.
Tél már elment, ő nem tiltakozó,
A tavasz, lélekderű fokozó…

Vecsés, 2019. március 28. – Kustra Ferenc – íródott: triolett versformában