Szeretetben született egy boldog,
tisztalelkű, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékből, Hóemberré válva.

Kis kezek bábáskodtak körötte,
Őt paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.

Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.

Fazék kalapot fejére húzva,
vesszőseprő lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.

Így védte ő a szánkózó dombot,
szülőhelyén emelt fővel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.

A konok idő pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a fűcsomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.

A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékből, Hóemberré válva.

A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!

Némán földre hull az elnyűtt seprő,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtető hó-szülte őrét,
lassacskán mindenki elfelejti...

Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.

Nádak rejtekén,
vizicsibék motosznak.
Esthajnalcsillag.
*
Nád susog csendben,
halraj rezdül alatta.
Szél még nem ébred.
*
Vadkacsák sora,
vízgyűrűk szőnek titkot.
Víz suttog mesét.
*
Hattyúlebegés,
mint fehér álom volna.
Csendben száll tovább.
*
Csér a magasban,
figyeli a parti zajt.
Kavics csobbanás.
*
Tavaszi szellő,
Nádasban csicsergés zeng.
Víz zöldbe simul.
*
Hirtelen szél kél,
a vitorlák dagadnak.
Táncoló hajók.
*
Sirály vijjogva,
ível a tó felett át.
Szél fodroz csendet.
*
Tajtékos hullám,
korbácsolja a partot.
Balcsi szíve zeng.
*
Szél elcsitul már,
csak a hullám emlékszik.
Parton csend honol.
*
Tükröt tart a tó,
naplemente színe úsz.
Szél se rezzen már.
*
Nap lebukik túl,
víz kisimul, csend pihen.
Csillag ül parton.

Siófok, 2025. április 23. Gránicz Éva-
Írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban

Derekas nap a mai nap.
Január dereka és a tél dereka.
Mától minden eltelt nappal,
közelebb kerül az áhított tavasz.

Még itt a tél javában.
Hó is esett, megfagyott minden, kihűlt a táj.
Tiszta, jeges szél fúj,
próbálgatja még a tél a fogát.

Körülöttem szürke csend,
egybeolvadt a fent és a lent.
Nem hallatszik és nem látszik semmisem.
A végtelenben szabadon lebegek.

Ez a hely nagyon kedves nekem.
A pamutszerű gyerekkori álmokban,
itt mindig boldog vagyok és
csodaszép, ragyogó nyár van.

Most fagyos, kihalt a vidék,
de így is megkapó.
Hőn szeretett Balatonom nem látható.
De tudom, hogy itt hever a lábaim előtt,
s ha a napfény befűzi arany fonalát, felszáll a köd.

Látható lesz a vékony jégtükör,
a smaragd fényű nyugalom tükre.
Hol békére lelsz és megpihen a lélek.
Ez a természet nyugodt suttogása,
meghallod, ha szíved tárva.

Siófok, 2025. január 15. -Gránicz Éva-

Higgy bennem, ha fúj a szél,
s én a kabátom alá rejtelek,
higgy ha szakad a tél,
hogy úgy ölelhesselek.
Karomban együtt
várjuk a csodát,
mikor a kikelet még oly messze van,
s ha majd leveti tél hideg zubbonyát,
ne higgy az üres szavakban.
Mások kik tavaszt ígérnek,
jussuk ne légy oly könnyedén,
tudd, hogy mindig itt vagy velem,
a szívem legbelső rejtekén.
Megóvlak örökké,
s féltve őrizem,
perceink minden pillanatát,
ahogy az élet mély gödreiben,
nyertünk meg együtt közös csatát.
Azt is amikor a szél zúgott,
körülöttünk minden elbukott,
s te hittél bennem,
ahogy senki más; úgy ahogy
még senki nem tudott.

Az idő felettem őrködött,
némán a szívembe költözött.
S a viharban vigaszt kértem,
a felhőkbe árva reményt véstem.

Vártam mindig a csodát,
hogy leteríti előttem bársonyát,
s ad majd nékem hitet és erőt,
hullat reám éltető esőt.

Amilyen a virágnak is kell,
amitől a szívem kizöldell,
majd a napnak bősz sugarát,
hogy érlelje édes tavaszát.

Rügy fakadjon újra a fán,
s gyöngéden óvja majd ezután,
bársonylombja szelíden takarja,
seregélysereg nehogy megzavarja.

Míg az idő felettem őrködik,
s majdan szívemből kiköltözik,
ekkor vigaszt többé nem kérek,
csak békés nyugalmat remélek.