Magasra csapkodnak a szilaj hullámok
Genezáreth taván, Genezáreth taván
Álmomban egy hajón, rozzant bárkán járok.

Alattam hullámzik, sikolt, kacag a tó
Genezáreth taván engem egy rév felé
Egy boldog rév felé viszen most a hajó.

Hej, a hullámokat csak elcsitíthatnám,
Hogy jöhetne végre boldogan utánam
Egy másik nagy hajón az én Édesanyám.

Én hívtam magamhoz, és ő jönne, jönne,
Ha az a sok hullám Genezáreth taván
Köztünk nem csapkodna, közöttünk nem lenne.

Pedig vele élni én nagyon szeretnék,
De hullámok zúgnak, és én reszketek még,
Vágyó, hívó szómba belesüvít az ég:

"Romlatlan ősi-lelket leheltem én beléd,
Neked adtam Ádám jobbik természetét,
De elfordulsz tőlem: álmodozva, sírva.
Mondod, hogy így van már a sorsod megírva,
Izzadás, szenvedés, az nem kell már neked,
Genezáreth taván hozzád hát nem megyek.

A valóság nem kell, csábítanak az álmok,
Csengések, sikolyok, vad bíborhullámok,
Kell-e hát a kék ég? Madárdal? Természet)
Kell-e a gyötrelem? Nesze a költészet . . .

Ne lépd át hát többé Genezáreth tavát,
Ne lásd sose többé a te Édesanyád,
Sose legyen sehol szava reményednek,
Dalolj csak, dalolj csak meg úgysem értenek
És vigyázz, megfogan rajtad ez az átok,
Mert álmokért dobtad el az ifjúságod . . ."

Csend lett. Dühhel csaptak tovább a hullámok,
Hiába lázadok, megfogant az átok,
És ennek útjából én ki nem térhetek,
Nyugalmat, pihenést nem remélhetek.
Itt zúg, sír mellettem örökké az átkom:
Álmokért dobtam el az én ifjúságom . . .

Halálom után a harmadik napon
A mennybe mennék, ott állna a trón
És az Úristennek fensége előtt
Görnyedő háttal szólnék bűnbánón:

Születtem.
Sorsom világra hozott,
Parány lettem én, és égi szemek
Követtek végig földi utamon
S követnek most is, amerre megyek.

Bűnös voltam én, Istenem, bűnös.
Nem hulltam térdre senki előtt sem,
Pedig éreztem minden éjszakán
Nagy utat szántál Istenem nekem.

Nézz rám Isten, és látsz egy parányt
Aki a földön élni nem tudott,
Aki felhők közt viharral játszott,
S akinek drámai szerep jutott.

És Isten szava kegyelmet adna,
Igazat, szépet, boldogat, nagyot,
Mert tudja ő is, és tudja mindenki
Hogy bűnös voltam, mert:
Ember vagyok!

Teli hold néz le az égről
A Tisza habjára.
Nézhet a hold kedve szerint
A széles Dunába.
S belenézhet, megfürödhet
A nagy Óceánba.

S barangol a város fölött
Ábrándozva mélán.
S hogy világít éjszakákon
Szeretik őt méltán.

Ezüstruhás szép holdvilág!
Irigylem a sorsod!
Mert az éjnek gyönyöreit
Mind magaddal hordod.
S csillagok közt az éjjeket
Hogy átkalandozod.

Te láthatod, legény a lányt
Mily epedve várja
S mikor a lány szerelmesét
A keblére zárja.
Nem csoda, hogy minden hóban
Ifjan jössz világra . . .

Lenéznek és gúnyolnak engem,
Ugy járok itt mint idegenben.
A gáncsot tűröm, hallgatom,
Lenézve - büszkén, szabadon.

Kiket feldob a sors szeszélye:
Nagyok vagytok ti hozzám mérve,
Piperkőcz, ifju gyermekek,
Csak rajta, törekedjetek!

Én félre állok, - nem ragyogni,
Csak egy-két dalom eldalolni,
S ha eldaloltam pár dalom,
A jövendőről álmodom:

Nem harsona szó mellett nyujtják
A költő igaz koszorúját,
De sirjára, ha moh fedi,
Egy ismeretlen kéz teszi.

Lángot raboltam gőgös istenektől,
Öröktől égő, isteni tüzet;
Lobogó fénye felcsap az egekre
És elvakitja sápadt fényüket.
Lángot raboltam, - bennem ég örökké,
Hiába sujttok irigy istenek,
A mulandóság gyáva keselyüi
Hiába tépik, marják testemet.

Hiába élek zord, magános sziklán,
Hatalmatok kicsinyes és kevés,
Amit rám mérhet tehetetlen dühhel
A megrabolt ég, - múló szenvedés.

De ég a láng! Öröktől fogva égett,
Mi tőletek fogantatott e földre,
Ti sem birjátok az elvesztni!

Oh, ez leszen a sorsuk mindazoknak,
Akik szivükben lángot hordanak;
Lelánczoljátok irigy dühötökben,
Hogy sulya alatt roskadozzanak
S amig ez árva, kétkedő világra
Ők árasztják a hajnalfényt, derüt,
A testüket öröktől fogva marják
A keselyük, az éhes keselyük . . .