Vérünket őrzi kőabroszok sziklái,
Ott kacagott a halál felettünk.
A köveken megállt az idő is,
A napnak esteli parazsa vérünket melengeti.

Füstölgő gerendák,
Ajtók, ablakok bezárva.
Elszállt a füsttel a lélek is,
Kegyelemből maradt életek drámai románca.

Őseink szikláin, völgyein, az idő szelein
Sötét árnyak indultak hosszú útra.
Karavánok ezrei során némán
Feltámad az esteli szél.

Szomorú énekek eső mosta útjain,
A harmatcsepp csészéjén ponyva szakadt szét.
A kerekek nyomain még látni,
Szétszóródva váltak ketté szelt utak, ki erre, ki arra.

Sír a kedvesem

Szomorú szerelem, sír a kedvesem,
Gyors körforgása a múló életünknek.
Az évek itt gyorsan repülnek,
Nyomunkban új generációk születnek.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Szeretetérintésed a csókok tüzén,
Elkényeztetett bókok tengerén
Vizet kaszál már a veríték, a láz!
Vén csontjaimban kiráz a frász!
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Látlak, itt vagy még mellettem, szeretlek!
Maradnék, ellöksz, én ölellek.
Reménytelen a jövőm, a holnapom,
Szemeid tüzéből a szavakat kilopom.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Léptem nyomán könnyű klónomban
Feketébb a világ!
Eléget a vágy tüzem hamuján.
Lettem kolonc, nyomorékod, rút világ!
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Lassan kiszökken belőlünk
A röpke életünk.
Ősi legendaként elporladunk.
Életem gonosz zugában lappang vénülten az életem.
Szomorú szerelem, sirat a kedvesem.

A bőr színe

Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!

Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.

Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!

Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?

De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.

Tolerancia és az integrálódás jegyében.

Égre nyíló vályogkunyhók
A sötét éjszakában.
Könnyes szemmel áll egy legény
Egy kunyhó ajtajában.
A szívében édes emlék,
Mereng a valóságban.
Azt a barna kislányt rég nem láttam.
Boldogságról álmodozva, állok az ajtód kapujában.

Valahol a Tarna mentén
Szomorúság járja.
Valahol egy barna lánynak
Könnyes a párnája.
Jaj, de az ajtód előtt térdepelve,
Imám száll a házra.
De lehajtott fejjel odébbállok,
Sóhajom nem hallja senki
Idelenn a cigányok utcájában.

Messziről jöttél, Tifani,
Várt már papi, mami.
Száll messzire kacajzsivaj,
Pillangókergető gyerekricsaj.

Nyári vakáción jöttél
Fecskecsicsergéssel.
Adrikát is hoztad
Nyárnak örömével.

Ha majd elmégy,
Csend borul Tarnazsadányra.
Nagy fájdalom ül majd erre a tájra.
Széllel szembeszállunk.

Tifani, Adrika, Amira, Pati és Balázska
Vén napjaimnak örömhurrikánja.
Hófehér reggelek, suhannak az évek,
Ki tudja, látlak-e még, gyorsan telnek az évek.

Tifani unokámnak