Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.

Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.

A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.

A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…

A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.

Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.

Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.

Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.

Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.

Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.

Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József

Víz tükrében galagonya, s csipkebokor tüze ég,
Mélyen ível a folyóra korhadozó öreg stég.
Búcsút int a forró nyárnak, mindkettőnek közelg vég,
Emléküket megőrzi majd Földnek lelke és az ég.
Rendre forog az időnek láthatatlan kereke,
Minden évszak büszke lehet, meg a maga szerepe.

Ősz köszönt ránk nektár ízzel, tarkaságok serege,
Színkavalkád közepette lehull a fák levele.
Rázza a szél a friss paplant, elteríti szerteszét,
Narancsos-nyár imádkozza morcos ősznek kegyelmét.
Vénasszonyok huncutkodnak, a hőst musttal itatják,
Megrészegült izzó szemmel nap sugarát kicsalják.

Bekerül biz a sok termény, mire az ősz elgurul,
Minden szorgos magyarokra letekint az ős turul.
Oly mesés itt a természet, nincs is hozzá fogható,
Összes évszak kíméletes, kellemesnek mondható.
Rege szarvas csoda táját ölelik a Kárpátok,
Megvédik zord éghajlattól, ősi földet áldjátok.

A poéta viszi magával az árnyékát…

(sedoka duó, 2+2 katauta)
Mindig jelen vagy,
Életemben árnyék vagy.
Igy mindig is velem vagy!

Mozdulsz, mint érzés,
Föltolulsz bennem… érzés.
Hathatós, mint egy végzés…
**
Fényes lúdtollad,
Örök árnyék írónak!
Gondolatömlenyt… írni.

Rabszolga-írnok
Vagy… ősi betűvető!
Magad írod sorsodat!
*
(3 soros-zárttükrös leoninusban)
Burjánzó gallyak hevülnek szégyenlős estében... gondolatok. Olvasók becsülnek?
Gallyak burjánzás... hevülnek, gondolatiság áthat, olvasók ellen ne szegüljek
Burjánzó gallyak hevülnek szégyenlős estében... gondolatok. Olvasók becsülnek?
*
(HIQ duó)
Liliom
Fehér sima lap...
Tollra vár!

Tollban-vágy
Állandón buzog.
Kényszeres.
*
(leoninus duó)
Igazi író, lépten-nyomon írás-vágy foglya, akkor is, ha a mű már megírva.
Ablakomban bámulok, a messzeség nagy távolság… tudom, jönnek még új májusok.
Látom vakablakban rajzolgat egy mécses, mondandója jó… rajzolt kép majdnem kéjes…
A rajzok rímelnek, dallamot csengenek, agyamban fekszenek, majd még tán' élednek.

Volt idő... élveztem a terheket, mára már jobban kedvelem írásos csendeket.
Az írás vágya, már… az igazi árnyékom, hogy még karcoljam fehér papírt, vágyom.
Sors keze fogja bölcsöt, árnyék jelen van és kisért, mutat szeretetteljes görcsöt.
Mécses szórakozik falon, reggel múl' alkalom, fekszek, leszorítom a matracom…

Vecsés, 2015. február l.-2024. február 16. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként.

Nyártól perzselt kiszikkadt földek
Fulladoznak, hullnak a könnyek
Felhők bánatától, most nyögnek.

Vadul tombol az ár, kíméletlen
Zúdul, ömlik hegyekből féktelen.
Lapos völgy, és sík vidék védtelen.

Megduzzadt folyók rekordokat döntnek,
Viharos széllökések fákat törnek,
Pusztító vésztől élők menekülnek.

Ősznek nyitánya haragosan érkezett,
Erejét büszkén fitogtatva kérkedett.
Menetrendjét felrúgta- ezzel vétkezett!?

A természet pusztítása embert bosszul,
Mert fölényesen támad, károsít orvul.
Késő bánat fenyeget...a világ torzul!

Klíma változást emberöltő tapasztalja!
Földön az egyensúlyt gőgös ember bomlasztja!
Tempót ember szabja...a gyors iramot hajtja!

Lelkem érezte, régen tán íjjász lehettem,
Gyerek koromban ezt magam készítettem.
Hogy meggyőződjem róla, hát próbát tettem.
Íjász kellékeket egyszer én megvettem.

Örült biz szívem, ősök vére pezsdült,
Szállott a sebes nyíl, régmúltba repült.
Lélek-vágyam szárnyalt messzire velem,
Feszült mint az ín, dagasztotta mellem.

Emlékeket lassan múltból felidéztem,
Felajzott íjjam, ősidőkből feszítettem.
Gyerek és harcos egyszerre élt bennem,
De végül aztán csak hobbi íjász lettem.