Csillagos égre
Hajlik az íve
Telt Holdnak fény-udvara.

Fátyolos felhők,
Égi tekergők-
Cseppekben lehullana.

De fújja a szellő,
Vándor tekergő
Elűzi Hold bánatát.

Ragyogó fénnyel,
Misztikus éjjel
Lengeti kör-zászlaját.

A jó bort töltsd ki,
De szét ne öntsd mert jaj lesz!
Tudd: ez egy szent lé!
Óvd hát mi fűt, csepp is kincs,
Mert mint a vér, baj ha nincs!

Gyöngy harmat a fűszálakon felragyog a fényben,
Illan a nyár, párolog már, ősz libben a térben.
Köd paplannal takaródzik, nyirkos már a reggel,
Beleolvad a napsugár, pancsol mikor felkel.

Villany dróton fecske sereg, gyülekeznek szépen.
Bízunk benne vissza térnek a költésre épen.
Erőt vesztett falevelek szelet várják éppen,
Az ágakon meglibbennek landolásra készen.

A darvak is készülődnek, s velük néhány fajta,
Természettől az ösztönük dél vidékre hajtja.
A körforgás tova gördül, változik az arca,
Emberesek a hónapok, színkavalkád rajta.

Nyár idéző röpke napot vénasszonyok hoznak,
Sütkérezve egy kis padon múltról álmodoznak.
Idő íve laposodik, megnyúlnak az esték,
Fellegekből csordogál már a sok színű festék.

Sajnáltassa magát, ahelyett, hogy helyre hozná amit tönkretett
Inkább könyebb neki más háta mögé bújni, főleg aki közvetett
Nem tud sirni, röstelni, vagy hibákat megbánni
Nehezebb lenne neki erre magát őszíntén elszánni.

Voltak borus percek, mikor leszált a csendes éj,
A múlt árnyai felszinre kerültek, mint a váratlan, de makacs szeszély.
Öccsétől búcsúzva, térdelve könyörgött,
Megtorlásra szomjazva, minden ép és szilárd falat ledöntött.

Senki sem figyelmeztette, mivé fog ezután válni,
Ha talán másképp döntött volna, nem kellett volna még több mély gödröt ásni.
Nem tehetett róla, hisz gyenge volt a józan ész,
Vérbe fagyva karjai, kettéhasítva az örökrész.

Holtak földjéhez, egy szál rózsával érkezett,
Testvérétől búcsúzva, egy dolgot tőle kérdezett.
Miért nem ő hagyta el, ezt a borzalmas életet,
Majd véresre szoritva a rózsát, úgy kapott vérszemet.

Kettémetszett alkony, árnyékba borulva
Ígéretett fogadott, megtorlatlanul okulva.
Játszótér ehhez képes, a bukott angyalok otthona.
Eljön az idő, kezdődik a gonoszok ostroma.

Lomb pereg halkan,
Szél viszi hosszan,
Aranyba hajló színes a lét.
Nesz ül a tájra,
Köd simul játszva,
Ősz dalát zengi halkan a rét.

Víz csobogása,
Szél tapad rája,
Fodrokban méri most a levét.
Folyónak partja
Pancsol a habra,
Felejti lassan nyárnak hevét.

Felhő csak lebben,
Lágy eső cseppen,
Hűti a szívek nagy bánatát.
Ringat az este,
Árnyék a lelke,
Hozza a hajnal fény-mosolyát.

Idő csak folyik,
Napokkal kopik,
Ősi varázsló éveket csen.
Minden, mi volt már,
Múltunkban ott jár —
Ősz ölelése szép kegyelem.