Szerzők » Vajda János versei
Vajda János
(1827-1897)
Vajda János költő, újságíró 1827 májusában született Pesten jómódú család gyermekeként. Középfokú taulmányait a székesfehérvári ciszterciták gimnáziumában folytatta, de felsőfokú végzettséget nem szerzett. Rövid ideig Pesten lakott nagybátyjánál Vajda Péter írónál, majd Petőfi hatására vándorszínésznek állt, ezután rövid ideig Alcsúton dolgozott József főherceg birtokán mint gazdatiszt gyakornok. 1848-ban ő is megjelent a Pilvax kávéházban, lelkesen támogatta a forradalmat. Beállt katonának a honvédseregbe is, egészen hadnagyi kinevezésig jutott, elsősorban a délvidéken harcolt. A szabadságharc leverése után szüleinél keresett menedéket, később azonban ismét besorozták, és az olaszországi Padovában szolgált mint a császári hadsereg közkatonája. 1850-ben hazatért, rövid ideig hivatalnokként dolgozott, majd újságíró lett. A világosi fegyverletétel után nem támogatta az ellenállást, mert egy újabb szabadságharcot kivitelezhetetlennek tartott, ezért komoly ellenérzéseket vívott ki magával szemben. Rövid ideig Bécsben dolgozott, majd hazatért, a kiegyezést nem támogatta, így ismét szembe került a széles közvéleménnyel és Deák Ferenccel. 1880-ban megnősült, de házassága rövid ideig tartott, miután rájött felesége rovott múltjára, elvált. Utolsó éveiben gyomorbántalmak kínozták, és anyagi helyzete is egyre kilátástalanabb lett, kedélyállapota rossz volt. Magányosan és szegényen hunyt el 1897 januárjában Budapesten. Vajda költészete meghaladta korát, a legtöbben őt tekintik átmenetnek a Petőfi féle népies és az Ady féle modernebb költészet között.
« Első oldal
1
Idő    Értékelés
Odabenn a mély vadonban,
A csalános iharosban,
Félreeső völgy ölében,
Sűrü árnyak enyhelyében;

Oh milyen jó volna ottan,
Abban a kis házikóban,
Élni, éldegélni szépen,
Békességben, csöndességben!...

Nem törődni a világgal,
A világ ezer bajával.
Meggondolni háboritlan,
Ami immár közelebb van...

Illatos hegy oldalában,
A tavaszi napsugárban,
Nézni illanó felhőkbe,
Mult időkbe, jövendőkbe...

És azután, utóvégre,
Észrevétlenül, megérve,
Lehullani önmagától,
A kiszáradt életfáról...

S ismeretlen sirgödörbe'
Elalunni mindörökre...
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni...
(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...
Hol vagy kipusztult Jéruzsálem,
Gyászos hírű Nagybecskerek?
S ti cimborák, kik szétmenétek,
Mint az anyányi verebek?...
Oh, Fáraónak árva népe,
Rólad gyakran emlékezem én...
- Hisz olyan trupp, mint a miénk volt,
Nem is volt több a föld szinén!

Ti jóban, roszban hű barátok,
A koplalásban kollegák,
A pörpatvarban feleségek,
Kalandüzésben cimborák!
Oh! van-e még sok adósságtok,
Vándorpályátok merre mén?
- Mert olyan trupp, mint a miénk volt,
Nem is volt több a föld szinén!

Sok jó napokra emlékszem még!
- Mikor én hordtam cédulát.
Mily jóizűen eddegéltünk
Pattogatott kukoricát!...
Mily kéjelegve rágicsáltunk
A nyomor sótlan kenyerén...
- Oh trupp, dicső trupp, vajmi kár, hogy
Párod nem lesz a föld szinén.

S midőn búcsúztatókat hordtam,
Kapálni volt a közönség;
Nem kaptam semmit, mégis másnap
Újdonatúj csizmát huzék.
Oh, trupp! - ebéd után jóllakva,
Gyakran reád emlékszem én,
- Hisz olyan trupp, minő te voltál,
Dehogy lesz több a föld szinén!
Beküldő: versek.eu
A birtok, mit születésem adott,
Az élet közös nyomora;
S te vagy e birtok olcsó címere,
Kétkrajcáros makrapipa!

És e nyomor meg e makrapipa,
Legjobb barátim lettenek,
És sötét óráimba kívülük
Senkit, semmit nem ismerek.

Oh, én tudom, hogy e két jóbarát
Hű lesz hozzám halálomig
S nem hagynak el, miként az emberek,
Utósó lehelletemig.

S hol a nyomornál hűségesb barát,
Mely a sírba kisérni fog?
Mely ott még egy élethosszat keserg,
Míg végkép el nem hamvadok!...

S te leghűségesebb makrapipa,
Te leszesz olcsó sírjelem,
Mert a nyomor, tudom, nem engedi,
Hogy nekem más fejfám legyen!
Beküldő: versek.eu
Kedvesem, gyönyörüségem,
Könyörülj már rajtam, kérlek;
Én kimondhatatlanom, hogy
Nem tudok eltelni véled!

Nézlek, bámullak, csodállak;
Szemeim kéjtelve úsznak
Bájaid fényözönében,
Amíg végre belefúlnak.

Mert hiszen ki tudna nézni
Hosszasan a fényes napra?
Megvakulok így hát én is
Egy pár percre, pillanatra.

Szépségednek örvényétől
Elkapatva, fuldokolva
El-elmerülök, azonban
Fölvet a hab, félig halva.

Azután eszemre térek,
Az hogy elnyom enyhe álom.
Haj de ott is megjelensz te,
S nyugtom abban sem találom.

Fölébredve, rád pillantva,
Bájaid megint gyötörnek;
Alig bírom már a terhét
Ennyi isteni gyönyörnek.

Mert, én édesem, szerelmem,
Ami sok, az mégis csak sok;
Ha a mennyország szakad rám,
Az alatt én leroskadok.

Karjaid közé fonódom...
Arcodon ég a hivó pir;
Fürteidnek denevére -
Szívom ajkad, mint a vampir...

És ölellek, és csókollak,
Besohajtlak, belehellek;
S nem elég! Ugyan mondd, édes,
Hova legyek én már veled?
Beküldő: versek.eu
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák