Témakörök
Szerelem (241)
Remény (38)
Magány (31)
Társ (9)
Fájdalom (119)
Harag (14)
Család (41)
Gyerek (32)
Vicces (15)
Bor (4)
Lovas (3)
Élet (533)
Vallás (61)
Otthon (6)
Akarat (23)
Tudás (8)
Nőnap (0)
Béke (11)
Haza (62)
Idő (43)
Csók (9)
Harc (8)
Tavasz (0)
Nyár (0)
Ősz (0)
Avar (0)
Tél (0)
Dér (0)
Jég (0)
Köd (0)
Lakoma (0)
Advent (2)
Télen (0)
Táj (0)
Eső (0)
Esik (0)
Vihar (0)
Zápor (0)
1956 (0)
Hideg (0)
(0)
Pech (0)
Penna (0)
Szerzők » Kustra Ferenc versei » 11. oldal
Kustra Ferenc
(1948-)
nyugdíjas
Író.- költő,- haikuíró.- literátus
Idő    Értékelés
Szevasz, Johanna.
Szívem ifjú és Te hiányzol,
Jó lenne, ha nem lennél máshol.
Gyere, engedem a vizet a fürdőkádba,
Mily' élmény lenne a tested lemosdatása.

Johanna tudod,
Hogy mily' varázslatos a kezem?
Hogy élvezd, benne volna lelkem.
Végigszántanám a szép testedet, ha adod.
Én semmi pénzért nem hagynám ki a szép farod.

Gyere és élvezd,
A kezemet, a csók halmomat.
Nagyon elkényeztetném aljat…
Elszórakoznék testeddel, várnám nyögésed,
Agyammal, lelkemmel bezsebelném a kéjed.

Vecsés, 2019. október 26. – Kustra Ferenc – írtam; erotikus, „grádics” versformában, amit én alkottam meg. Egy versszak 5 soros, a vers bármennyi versszakból állhat. Szótagszám: 5-9-9-13-13, rímképlet: abbaa.
Beküldő: Kustra Ferenc
Olvasták: 76
Az óceánt is elérte a bíbor naplemente,
A Nap fölöttébb alacsony járt, ez este-lemente.
Szivárványként verődtek vissza a vízfelszínről.
Biztosan, olajfolt került oda... vízfelszínről.

(3 soros zárt-tükrös)
Lassan ereszkedett le a nyárias este,
Remény volt? nem múlik el, szép az este csendje?
Lassan ereszkedett le a nyárias este,

A móló végében még ücsörögtek horgászok,
Akik a mai, esti vacsorára vadászók.
Néha egy-egy hullám, partütközésnél valahogy tarajos lett
És a hófehér habok beborították hullámfelületet.

A mólon, még esti sétálók is voltak,
Akik sokan, átszellemült arccal voltak...
Neki a móló egy száraz ösvény volt a vízbe,
Ami értük nyúlik be a sötét tengervízbe.

Erősen kezdett formát ölteni az éj, nap ment lefele,
A sétálók araszolva indultak a szárazföld fele.
A horgászok is pakoltak és mentek, indultak kifele.

Mire szárazföldet fogtak, konkrét formát öltött, rájuk-lezuhant éj,
A tenger eltűnt a sötétbe, minden összefolyt, maradt hullámtaréj...
A víz tovább hullámzott, de azután a taraj már nem látszott,
A Hold valamerre elkóválygott, a sok csillag sziporkázott.
A halk hullámverés jelezte a víz mérhetetlen pusztaságát,
Móló meg csak állt tovább, és benne lét, algákban élte világát.

(Anaforás, önrímes, 3 soros zárt-tükrös)
A parton nem messze kellemetes kis utcák voltak, szép sorjában
Az utat gesztenyefák szegélyezték, akkurátusan, sorjában.
A parton nem messze kellemetes kis utcák voltak, szép sorjában

Itt estefelé kevés volt a közterületi mozgás,
Emberek otthon gyakorolták, mi az, az odaadás?
Itt estefelé kevés volt a közterületi mozgás,

Esteileg már olyan a naplemente,
Mintha lagziban sietős vendég lenne?
A nap már szedi a sátorfáját és a lábait,
Már nem is nézi a nappal és éjjel arányait...

A környezet először sötétedéssel kezdte,
Majd átváltott a kellőn sötétes acélkékre.
Utána meg sebesen átment? sűrű sötétbe

Nem messze volt a hajógyár, a csillagok fényében még kicsit látszott,
A sójában álló, építés alatt álló hajótest, volt irányzott.

Lassan, mér ez is bekebelezte a mindenfelé elsunnyogó éjt,
Aztán már ez sem látszott, de a nagy hajótest, visszaverte habtaréjt.
Kitakarta a sziporkázó égi-lámpás csillag-világot.
De sziluettje látszott, erősítette képzeletvilágot.

Aztán a sólya is vak-végtelen sötétbe burkolózott?
Reggelig már a csönd volt az úr, csak ő volt ki, hallgatózott.

Vecsés, 2019. február 13. ? Kustra Ferenc
Beküldő: Kustra Ferenc
Olvasták: 32
Az egész egy kárhozat?

?Egyszer a zúgó vihar úgyis elcsitul,
Előbb-utóbb a háborgó lelked is felvidul.
Nem kell hozzá más, csak egy kis akarat,
Hát fel a fejjel, és ne hagyd el magadat!?

Ugyan-ugyan; (Oximoronban)

A te lelked, talán már meg is szűnt, szerintem nem létezik.
Gazdag űr lett az életem, hanyag létünk, együtt lélegzik.
*
Lelkem, mint a hurrikán, tombol, mint vihar a tavon,
Csak ülök nagy nyugalomban, szemlélem, szinte vakon.
*
Minden hely elfogyott előlem, de én haladok tovább,
Falamon túl a végtelen semmije és út sincs tovább.
*
Űzöm, a homályt a nincsen-szabadság fényével.
A fény nyugalmát irtom a rombolás kéjével.
*
A kiömlött mézbe, nekem kőbevésett jogok,
Segítik; halál kaszájával szemben andalgok?
*
Viharban, nappal is vak éjszaka látható,
Éjjel a villámlásban, táj csak felvillanó.
*
Sorsom az életemet rám szabta, az egész egy kárhozat...
Dicsérnek, ó, milyen jó nekem, közben, vagyok az áldozat!
*
Nótázást hallok a tyúkudvarból, megyek, nézem, mi hallik,
Nincs ott más csak egy néma kacsa, egy lábon áll és trillázik.
*
Félreértés-gyanús esetben, a legjobb megoldás a tisztázás...
Az embereknek nem kell ez az igazság, jobb egy nagy ordítozás.
*
Gondolatom kusza képei, egymást kergetik,
Tisztán nem látom, hogy létem még felemelkedik.

Vecsés, 2019. október 14. ? Kustra Ferenc ? Az idézet; Takó Klára: Fel a fejjel! c. művéből való és ez adta az elemző inspirációt!
Beküldő: Kustra Ferenc
Olvasták: 42
Képzeletem?.

Nézem, rám tört éjszaka megtöri a képzeletem alkonyát
Sötétben, most mi sem oldja fel... sötétben a végtelen határt.
Éjszaka is mindenki tovább vívja ?állandón- saját harcát,
Az élet, mint sors alakítja a felettünk lévő hatalmát.

Csak ücsörgök a kertem padján, bámulok bármerre,
De nem látok semmit ebben a sötétben, semerre?
Vaksötét, mint óriáskígyó, ölel tekeregve.

Még kora délután itten torz lelkű, nagy és veszélyes vihar volt,
Mit lehetett vad, elszabadult dühéből eszetlenül kisrófolt.
A holnapra várt hangulatok, még távoliak emberi létben,
Holnap majd csak emlékszünk, visszagondolunk, mi volt itten ma délben.

A pad, amin ülök, már megszáradt, a levegő meg olyan frisses,
Így csak ücsörgök egyedül, meditálok, közben éj, oly? légies.
Gondolataim kavarognak, tolongnak, végül mind csillagdíszes.

Felhőket nem látok, sok-sok csillag villódzik, meg úgy hunyorog rám,
Szólnék közben, mostan bárkihez, de nincs itt senki, sem az én babám.
Stráfkocsi megy az úton, megzavarja csendem, zörög a makadám.

A sötét-zörgésben, bennem -lassacskán- minden feledésbe merül,
Fáradok, a lecsukódó tekintetem az ég felé szenderül.
Csillag csapat, feketésbe borul, tudatom semmibe penderül?

Elgondolkozok, hogy melyik csillagban melyik ősöm lakhat?
Sötétben ő sem lát, ha néz, engem sötétben nem pillanthat?
Szívesen beszélnék egy jót velük, mert bennük van a múlt és jövő,
És a nagy tudásuk elvesztésével, mit itt mitől leszünk dicső?
Nekem nem tetszik, hogy a sok bunkók mindent modernizálnak, mert ilyen nincs,
A régit primitívek átalakítják, mi marhaság, hogy ez lesz a kincs?

Halványan rám pislognak a csillagok,
Felhők már elmentek, a nagy vándorok?
Vihar zaja is elült már a távolban is,
Így már éledezik a még álmos remény is.

Most kellene egy jó kis vitapartner, kivel a témát jól kivesézhetnénk,
És talán együtt és egyetértve, a biztos eredőre pontot tehetnénk?
A világ ennek persze nem-igen kedvez, most is csak sötétségbe mehetnénk?

Nem kell azért tán? feladni, legalább mi ne tegyük!
Volt délután is vihar és nagyon ki is tolt velünk,
De lesz holnap újra reggel
És majd ébredünk reménnyel.

Vecsés, 2015. június 30. ? Kustra Ferenc
Beküldő: Kustra Ferenc
Olvasták: 23
Képzeletem?

A nagy-hegynyi sötétség ölén, mélázva, konyult fűben feküdtem,
Elgondolkoztam, életemen, sorsomon, mily? a nyugdíjas létem.
Elnehezült szívem, mire végigzongoráztam rongyos életem.

A szépséges, bársonyfekete, lágyan ringó sötétség,
Nem segített, hogy könnyebb legyen az elviselhetőség?
Mert bizony szép kor a hatvanhét, és ez a számszerűség.

Az áthatolhatatlan sötétet a csillag-sziporka mutatja,
Mert én belül tudom, hogy megy tovább, nem áll meg, óra mutatója.
Minden elmúlik, de a jövő perce, az előző folytatója.

A sötétben nincsen korkép, vad gondolataim úgy cikáznak,
De nem durván, nem fájók, Inkább szabadon magukban cicáznak.
Ez a korlátlan korlát-nélküli sötét, mit sokan imádnak.

Sötét hőségben hallgatnak, a fű, a bokor és a fák,
Ebben a vakságban nem látom, hol vannak broméliák.
De magamról mindent tudok, gáncsolnak a száraz csutkák.

Érdekes az éjszakai világ a meglevő tényekkel,
Még akkor is, ha magadévá teszed a vad éjt, lélekkel.
Ha gondolkozol, ha odatartozol, ha visz jó érvekkel.

Most nem vagyok sugárzó napfényben,
Csak leledzem az éber éj-kéjben,
Úszok a vaksötét semmiségben.

Igyekeztem, mindenképpen maradásra bírni a napfényt?
Nem akartam éjsötétben élni saját szívben, ön-rabként?
De élet csapdákkal teli, idő meg csak halad, óraként?

A vaksötét, csendben zümmögteti a sötétséget,
Ebbe, mint lovat befogja a világmindenséget.
Én meg részt veszek benne, élvezem e semmiséget.

Talán a sötétben, unos-untalan rovod az utadat,
Közben lehet, hogy sokszor sírás fojtogatja a torkodat,
Te meg elhagynád a sötétben, de nem lehet? a gondodat.

Lehetsz Te igazságos, életerős, vagy életharcos,
Ha nincsen jó kövesút! Amin mész pocsolyás, buktatós,
És ezeket nem biztos, hogy legyőződ? lelked magasztos?

A fénytelen csillag-fények, millió-számra égnek
És nekem azt sugallják, hogy nem lesz vége az éjnek,
De én tudom, a reggel véget vet a vaksötétnek?

A szénfekete éjtenger, teljesen belepte eget,
Fájó gondolataim nem is fogják fel a fény-szelet.
Reggel majd jobb lesz, ha a Nap egy délibábot feléget.

A fekete düh tüze is fellobbanhatna bennem,
Mert az életem is éj-fekete, dühítő nekem?
És mégis várom a fényt, fogam erre nagyon fenem?

Reggeli napsütés aranyviharában eltűnik majd fekete éj
És az aranyárban messzi elúszik a sötét-éj, mi már úgysem mély.
A napfény tűző, elhatalmasodó hullámai? maga a fény-kéj.

A természet lágy ölén, harmóniában csillagfényes éggel, világgal,
A diszharmóniától eltávolodunk, begyűjtött égi sugárzással,
És az élet megy tovább szépen, idő is megy időleges megnyugvással.

Vecsés, 2015. június 28. ? Kustra Ferenc
Beküldő: Kustra Ferenc
Olvasták: 32