Kosztolányi Dezső
(1885-1936)
Kosztolányi Dezső 1885 márciusában született a mai Szerbiában található Szabadkán, értelmiségi család gyermekeként. A költészet mellett, kitűnő újságíró, kritikus műfordító és esszéista is volt egyben. Unokatestvére Csáth Géza író volt. Gimnáziumi éveit Szabadkán kezdte, magyar tanárával való konfliktusa miatt azonban a helyi gimnáziumból elküldték, és végül Szegeden érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1903-ban Budapesten kezdte el, magyar-német szakra járt. Az egyetemi évek alatt került jó barátságba a korszak másik két nagy magyar írójával Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. A pesti egyetemet otthagyva 1904-ben már a bécsi egyetemen próbált szerencsét, végül azonban ezt is otthagyta és 1905-ben hazatért Pestre, majd újságíró lett. Cikkei jelentek meg a Bácskai Hírlapban, a Szeged Vidékében és a Budapesti Naplóban is. Első verses kötete a Négy fal között 1907-ben jelent meg. Szinte mindenki elismerően szólt költészetéről, egyedül Ady bírálta őt. Ezzel kezdetét vette a közöttük életük végéig tartó vita egymás költészetéről. Ady Kosztolányit irodalmi írónak nevezte el, aki nem élettörténeteket versel, hanem irodalmi témákat. Kosztolányi viszont Ady költészetét nem tartotta elég modernnek, ezért nevezete el őt a régmúlt, azaz a 19. század költőjének. Kosztolányi 1913-ban nősült meg, nemsokára megszületett fia Koszotlányi Ádám is. A második világháború végén támogatta a Tanácsköztársaság baloldali politikáját, később azonban kiábrándult belőle, és inkább a Horthy féle jobboldal pártját fogta. Ez miatt mindkét oldalról élesen támadták. 1933-ban rákos betegséget diagnosztizáltak nála, mindenféle gyógymódot kipróbált, még Svédországba is elutazott az akkor újdonságnak számító kemoterápiás kezelésre. Igyekezete azonban hiábavalónak bizonyult, a rák lassan felőrölte szervezetét, 1936 novemberében hunyt el Budapesten.
4
Utolsó oldal »
Idő    Értékelés
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1321
A fejüket a tenyerükbe véve
úgy nézik egymást,
mint akik nem látták már ezer éve,
dajkálva lassan, elringatva gyöngéd,
szép mozdulattal
testük csodásan-égő drágagyöngyét,
majd szájukat a csókhoz igazítják,
keresve átkozott-zárt életüknek
a nyitját,
de tétováznak még, várnak sokáig,
eltávolodnak, úgy tekintenek föl
a messze mámor ködbe fúlt fokáig
boldogtalan szemük széjjelmeresztett,
nagy csillagával, hogy magukra öltsék
a könnyű vágyat, mint nehéz keresztet,
és szájuk és szemük és benn a lelkük
reszket.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1509