Debreceni Zoltán

(1954-)

Nyugdijas

Könyv formában 2016-ban jelent meg életrajzom és verseim.

Néha megnézem a Pécsi hegyeket.
A Dobay tavat a magas fenyveseket.
Csodálom a csendes vadregényes tájat.
A madarak dalát és az égik érő fákat.

Veled sétáltam itt a keskeny gyalogúton.
Elmerengek némán a régi szép múlton.
Könnyszökik a barna két szemembe.
Úgy tekintek fel a magas kék egekbe..

Nézem a tájat a puszta rónaságot.
Érzem fentről a néma boldogságot.
A magas égben madarak dalolnak.
A földön méhek döngicsélnek.
Olyan jó érezni, hogy még élek
S a szívemben mindennap érzek.

Nem érdekel a háború hisz nem én rám van bízva.
Addig élek amíg a nagykönyvben nekem megvan írva.
Majd aztán elmegyek az örök elmúlásba.
Részt veszek az a természet megújulásába.

Könnyezik az ég a földre lehullik a könnye.
Némán sétálok lassan a puszta közepébe.
Látom pihenni elmenni a mai napot.
A horizonton vissza néz rám sóhat egy nagyot

Közeleg szép lassan az este
a gondolatom hozzád száll repdesve.
Az Isten vigyázzon rád ott a hegyek között.
Ahová a bánat és a halál most beköltözött.

Mosolyogjatok jó lelkü magyarok.
Nézetek Kárpátalján a magas égre.
Ne féljetek Magyarok eltünik onnan a halál.
Mosolyogva simogat titeket a béke.

Sötét ruhában rovom a puszta rónaságot.
Ahol kandikálnak már rám a korai virágok.
Nem fényezem magam, így ismernek itt az emberek.
De mindig mosolygok rájuk ha közéjek elmegyek.

Barázdás az arcom hísz elszáltak az évek.
Búsan nézem a sírjukat akik előttem elmentek
Vigyázok magamra, hogy ráncos vén ember legyek.
Elengedem előre akik meghalni nagyon sietnek.