Debreceni Zoltán

(1954-)

Amatőr költő

Debreceni Zoltán Magyar nyelven alkotó Roma származású amatőr író,költő,
1973-óta foglalkozik írással.
Hajdúbagoson és Kisvejkén él.

A Hajdúbagosi pusztán lehajtott bánatos fejjel ballagok.
A felhők mögül lopva néznek engem a ragyogó csillagok.

Érzem súlyát fejemen a csepergő esőnek.
Csak buta játéka vagyok az elmúló időnek.

Az öröm helyett mindig a keserű bánat sétál elém.
Csak megyek lehajtott fejjel már azt sem tudom merre tartok én.

A lelkem a bánatban teljesem elmerül.
Eljött az este megint itt vagyok egyedül.
Az üres szobámban az asztalon a toll és a papírlapok várnak.
Lassan írogatok nem vagyok egyedül mellettem ül a keserű bánat.

Ha aranysárga napfényben fürdik nappal a határ,
Éjjel a hegyek közt a hold botorkál.
Kis szobádban a társad csak a szomorú magány.
Mondd galambom néha eszedbe jutok, gondolsz-e reám?

Ha éjfélkor néhány ragyogó csillag ablakodon szomorúan néz be rád.
A hold könnyes szemekkel kíván neked szép jó éjszakát.
Mondd kedves néha eszedbe jutok,
gondolsz-e rám?

Ha sírva simogat a zöldellő réten a fáradt szél,
a patak arcodra tükrözi fénylő sugarát.
Mondd a füzes patak partján Kisvejkén eszedbe jutok kedves,
gondolsz-e néha reám?

Ha a völgy szép ölén,
ámulsz a sok vadvirágok ezer színén,
és hallod a gyümölcsfák keserű suttogó szavát.
Mondd édes eszedbe jutok, gondolsz-e néha reám?

Ha bánattal összetörik teljesen az árva szívedet.
Nem vigasztal meg senki tégedet.
Legbelül a lelked nagyon fáj.
Mondd néha eszedbe jutok kedves,
a messzeségből szívből gondolsz-e reám?

A megsárgult Hajdúbagosi rónán járok,
csöndes lett és fakó.
Szeretném-e tájat itt hagyni sokszor.
Istenem hogyan is tehetném,
mikor annyira imádom?
Haldoklásában is csak a szépségét látom.

Nagyon csöndes lett novemberben kis falum felett az ég is,
Afrikában mentek a vándormadarak.
Maguk mögött hagytak végtelen nyugalmat.

Az ősz jötte miatt minden fecske búcsút intett nekünk.
Az égbolton egyet sem látok pedig annyira szeretnék.

Hiába nézem egész nap a Hajdúbagosi sárguló tájat.
A szemem villás farkú fecske helyett csak sötét varjat láthat.
A gólya sem vadászik békára a szendergő tájon.
Elmélázom a fán csókolózó vadgerle páron.

Hosszú holdfényes éjszakán fejét vállamra hajtja úgy karol a magány.
Alszik ölében mozdulatlanul gyermeke a csend.
Néha - néha álmából ha felébred megsimogatja lágyan a kezem.

Nappal a temetőt járom.
Némán nézem a halottak virágos honát.
Ahol még a nap is,
könnyezve szórja a sírhalmokra sugarát.

Lábam alatt megcsörren a száraz avar.
A szívem hevesen dobog az elmúlás felkavar.
Felriad,elinal tőlem a csend.
A magány ragad belém,
fogja szorosan a kezem.

Búsan ballagok a Hajdúbagosi legelő közepén.
Szememet tele fúja homokkal a nyári szél.
Nyári szél ha egy picit is szeretnél.
A kedvesemet fújnád elém.

Az én kedvesem szép sudár leány.
Olyan szép mint a réten a legszebb virág.
Szépen járja,hogyha táncol.
A két szeme mikor rám néz,
a boldogságtól szinte lángol.