Szerzők » Ady Endre versei » 4. oldal
Ady Endre
(1877-1919)
Ady Endre 1877 novemberében született a mai Romániában található Érmindszenten. Sokan mint a 20. század első fele legnagyobb költőjét tisztelik benne. Ady azonban nemcsak költészetéről ismert, hanem a korabeli politikai újságírás egyik legnagyobb alakja is volt. Alapfokú iskoláját Érmindszenten végezte, majd a nagykárolyi piarista gimnázumba járt, innen került a zilahi gimnázimba, ahol leérettségizett. Szülei unszolására beiratkozott a debreceni egyetem jogi karára, tanulni azonban nem szeretett, később megfordult a pesti, és a temesvári egyetemen is, végül azonban abbahagyta a tanulást. 1899-ben ment Nagyváradra, és kezdett újságírással foglalkozni, amit nagyon megszeretett. Itt ismerte meg nagy szerelmét Diósyné Brüll Adélt, egy férjes asszonyt, aki férjével Párizsban élt, de gyakran hazalátogatott szüleihez Nagyváradra. Ekkor vette kezdetét köztük egy 9 éven át tartó kapcsolat. Ady számtalan verset írt hozzá, verseiben Lédának nevezte el őt. Adyval beutazták fél európát, és bár férje tudott kapcsolatukról, ennek ellenére nem vált el feleségétől. Később kapcsolatuk megromlott, sokat veszekedtek, és Ady 1912-ben Elbocsátó szép üzenet című verssel búcsúzott el tőle. Utána sohasem találkoztak többet. Közben Ady dolgozott a Budapesti Naplónál, és a Nyugat című folyóiratnál is. Foglalkoztatta a politika is, magát baloldali elkötelezettségünek vallotta, szembefordult az egyre kibontakozó nacionalizmussal, politikai jellegű írásai a Népszavában jelentek meg. 1913-ban ismerte meg második nagy szerelmét Dénes Zsófiát, aki menyasszonya lett, a lány édesanyja azonban megakadályozta a készülő esküvőt, így a házasság nem jött létre, azonban Ady haláláig jó barátok maradtak. 1911 óta levelezett Boncza Bertával, azaz Csinszkával, 1914-ben találkoztak előszőr, Ady ismét szerelmes lett, 1915-ben házasodtak össze. Házasságuk azonban csak 4 évig tartott, Ady-t ugyanis nagyon megviselte az I. világháború, ekkor verseket sem közölt. A Tisza gyilkosság után szélütést kapott, majd tüdögyulladást, 1919 januárjában hunyt el.
Idő    Értékelés
Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Éppen úgy, mint akkor,
Mikor megigéztél.
Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor azt sugtad:
Édesem, szeretlek!

Láttalak a multkor,
Mosolyogva néztél,
Gyönyörű vagy most is,
De meg nem igéztél.

Vérpiros ajkaid
Mosolyogni kezdtek;
Olyan bájos voltál,
Mint mikor hazudtad
Ezt a szót: Szeretlek!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1580
Minden, amiben hittünk,
Oda-van, oda-van, oda-van
És szerencsés
És boldog, ki csak önmagáért
Boldogtalan.

Mert minden oda-van,
Minden, amiben hittünk,
Zászlók, kiket ormokra vittünk,
Ma minden oda-van
S boldog, aki boldogtalan.

Boldog, aki boldogtalan,
Mert minden oda-van,
Oda-van, oda-van, oda-van.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 4844
A szép leány a búcsuzáskor
Egy rózsát tűzött fel nekem.
Piros volt lágyan feslő szirma,
Jelképed, égő szerelem!
Könnyű csókot lehelt reája
S mint álomkép már messze szálla
S én fájó szívvel, könnyes szemmel
Sokáig néztem még utána.

Elhervadt már a rózsabimbó,
Amit a szép leány adott.
Hervadtan őrzöm, hisz' a multból
A sors csupán ennyit hagyott...
Pedig a lányka könnyü csókját
Könnyeim már régen lemosták,
De most tudom, hogy ez a csók volt
Sejtelmes, végső »Isten hozzád!«

A szép leány a rózsabimbót
Most más legénynek tépi le,
Most más legényért dobog, lángol
Szerelmes, forró, kis szive;
Más csókolja kicsiny - kacsóját,
De megőrzöm a hervadt rózsát:
Én kaptam annak a kis lánynak
Legelső, tiszta, szűzi csókját!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1152
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.

Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.

És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.

Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1402
Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Oh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.

Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón` össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1350