Köd-cseter hever
Beivódott tömötten
A földfelszínen
Hallatszik még az éj
Néma sóhaja

Fénytörés csillog
Vízgyöngyök sokaságán
Ahogy csüngnek
Feszültség-burkukban
Megrekedt a hajnal sugara

Az égbolt első pírja
Tétován festi a horizont ívét
Épphogy csak pillogat
Még álmos a nappal
Didergek a zord nyirkossággal

Holdat kacagva kakas nyújtózik
Csiklandozza a csöndet
Zizegve prüszköl szél szárnyán
Mogorva-szürke felhő
Oson settengedve

Rögzítve egy pillanatot
Álmodozva elidőztem
A reggel születéséből
Magamba mentettem
Egy pillanatot

Hegyek mögött dideregve
Szél hordja szét
A meglapult nap
Szürkület hidegét .
Harmatot sóhajt a folyó
Suttogó világra
Ablakokból neonfény tapad
A közeli fákra.

Meghívás nélkül kopogat
Sok megfáradt gondolat.
Reszkető levelek tapsolnak
Ahogy ott ülök a fa alatt.
Törzse mozdulatlanságát
Megosztja velem
Hozzá dőlve
Társa lettem .

Hallgatjuk a tücsökzenét.

Nappali illatot
Lehel a szunnyadó föld nedve
Pipacsokkal keveredve
Még egyszer mára felfénylik
A hűvös naplemente.

Az árnyék elolvad
A nyirkos fű közt nesztelen
Holnap újra megkeresem
Emlékeim közt a napot
Amelyről álmodozhatok.

Zuhan az est palástja
A messzeségbe nyúló tájra
Rám kacsint huncutul
Egy csillag fénnyalábja
Álmot küld szemem sarkába.

Ennyi elég volt mára.

Leszáll a köd
Mint Káin füstje
Tömörödik a házak közt
S a fákról csöpögve
Koppan
Az ereszre
A nyomasztó este.

Lámpák fénye
Kúszik az égre
S lent az aszfalt
Csillogva
Elveszik a közelségbe
Mint galaxis
Sötét gyűrűjében
A csillagok.

Gondolataim is
Cammognak ködlámpák
Fényében komótosan
Mert a következő
Mondatok
Kivilágítatlan szótagok
A hömpolygő füstös
Órában.

Óvatosan haladok
A szavak közt
Szlalomozok.

Dobhártyámon lüktet
A ritmus-periódus
Jazz ütemre
Mély hangok mögött
Olykor felkiált rekedten
Az elme

Pereg a dob
A perc
A gondolat
Feszülten ringat
A hangulat
Szünetjelek közt
A csend
Sikító sziréna

Húrok varázsa
Még szerényen vonz
Csendes pengetéssel
A rezonancia
Búgva
Olykor
A légzést elnyomja
Hamisan
Kígyóként tekeredik
Nyakamra

Pereg a perc
Elnyúlik a terc
Kattan a kulcs a zárba
Mára
Elmentem szabadságra.

Nehéz nap után, lassan, de biztosan leszáll az éj,
Aki álmos, annál bizony csukódik mind a szemhéj.

Gyere csak, most megmutatom, mit tegyél, hogyan lépd át,
Saját árnyékodat és magadat, igazán add át.
Fogj egy lúdtollat és azt frissen hegyezd,
Papírra firkálsz, gondolatod keleszd.

Hangok tompa zöreje a tollhegysercegés,
Ami van olyan szép, mint fában szúpercegés…
Türelmed is legyen, de nagy az időpergés.

Az sem olyan rossz, ha a lélekhúrok magukat tépik,
Alakuló gondolatok, saját magukat túllépik…
Papíron, meg zörögve állnak a betűk, tinta fénylik.

A tollhegyen, sokféle gondolat dörmög,
Hogy tenta mit írjon, beleszól az ördög.
Az igazi poétadal, ha, tenta vérzik,
Miközben a lélekhúrok magukat tépik.

Az utcáról beszűrődik tompa hangok zöreje,
Nagy, óriási és ismert, mint az őskor nagy lénye.

Tele van a papírom elmosódott tintapacákkal,
A lelkem meg ki-írnivaló gondolat sokasággal…
Közben papírt teleírom, nagy-nagy fájdalom sorokkal.

A papíron zord szavakkal elégek.
Lelkemben szabadon szállok az égnek…
Lelkemben jó ének nem állt be féknek.

Mint fáradt kövek, csak koppannak a papíron gondolataim,
Lecsukott szemhéjamon átszűrődnek az én saját eszméim…
Ujjaim fáradtan fogják a tollam, hétköznapok estéin.

Nem hallom már a hangomat, nagyon elmosódtak,
Szeme lecsukódóban, erősödnek ágy vágyak…
Betűk is összevesznek, tinta-sarat nem állnak.

Vecsés, 2015. október 23.- Kustra Ferenc József