Amikor felnézek az égre,
Te jutsz az eszembe,
hogy talán ott ragyog a szemed fénye,
hiszen sajnos elmentél örökre,
csak egy fényképet hagytál nekem emlékbe,
amitől sokszor könnyes a szemem,
hogy tudom, már nem lehetsz itt velem,
hiába is vár téged Anyu a szívem!

Miért élek ha nincs életem?
Nincs jövőm vagy ami van pusztulás
Talán ez lesz saját végem?
Csak annyit tudok hogy kaszára szál
A lelkem ahogy másé szokott
De az enyémnek már nincs már több szövet
A kezén de sírva könyörög
Hogy fojtson meg a halál tömör
Vén ósdi köpönyege
Mely már végső szó lenne...

Vajon mi az utolsó dolog
Mit érzek míg szívem dobog?
Lehet egy végtelen zuhanás
Vagy egy hirtelen jött fulladás.

Nem tudom, hogy a halál
Lehet, hogy elér ma már
Egy csendes alvás közben
Míg az ég forog fölöttem.

Lehet eljön mint egy pillanat
Vagy meghalok a víz alatt
Miközben levegőért kapkodok
"Most meghalok" gondolom.

Talán egy hídról leugrom
És az életem elbukom
Lehet felvágom az eremet
Hogy kifolyjon az életem.

Mi egy múló kis dolog
Addig tart míg szívem dobog
Ajándékba kaptam, de nem kell
Vigyétek el innen messze.

Telnek az idők?
- Öregszem én is.
- Nem maradok gyerek,
Hisz felnövök úgy is.

- Múlnak az évek,
Felnövök hamar?
És felnőttként élek,
Míg hazám földje,
El nem takar.

Elföd engem,
Nem leszek már?
Hisz engem is elvisz,
Majd a Halál.

S a Halál árnyában ülvén,
Félve, rettegve, elítélvén,
Ő lecsap könyörtelen,
És időt nem hagyva nekem,
Cselekvésre kell kényszerítenem,
Legyöngült testem.

- Megpróbálok szembeszállni,
Küzdeni, harcolni és felállni!
- De mindez, fölösleges?
Hisz nincs esélyem!
A végzet, úgyis utoléri énem!

- Ne vigyél el!
- Nem állok készen!
- Jöjj vissza később,
Hisz még itt kell élnem!

Jóvá kell hoznom
Minden hibám!
El kell búcsúznom!
Viszlát család, viszlát világ!

- Ne vigyél el
Ilyen hamar!
Gyerek vagyok,
Ki élni akar!

- Élvezni még az életet?
Ezt szeretném!
Hiszen céljaim vannak,
És ezt mind elérhetném!

- Én nem akarok
?Más helyen? lenni!
Én itt akarok maradni,
Emberek közt élni!

- De telnek-múlnak az idők,
S ha a könyörtelen vég utoléri énem,
Most már tudom, ha szembeszállnék,
Ellene nincs sok esélyem!

A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .