Ügyetlenűl evet,
és leette magát,
Sokszor megbotlott,
és néha bepisált.

Rossz volt a hallása,
és már alig látott.
Láttál te már ilyen
rút kutyavilágot?

Felesége szidta,
vagy sírva menekült,
ő viszont vakon,
süketen csak ült.

Egy öröme maradt,
hű és vén kutyája,
mely lábánál feküdt,
s éberen vigyázta.

Ma lett volna a születésed napja,
de elragadott a rút halál,
oly hirtelen, hogy nem tudtál szólni
semmit, és ez most annyira fáj.

Nincsen már könnyem. Nem sírok többé,
csak pár csöpp gördül az arcomra már,
de a lelkem még ugyan oly tépett,
mint a viharban ázott madár.

Megkövült könnyek gördülnek végig
kopott szívemnek elhalt érfalán,
elzárva tőlem ezernyi érzést,
amely nyugalmat hozhat reám.

Nem tudok neked mondani semmit!
Hisz már messze vagy. Nem hallanád.
Ahol te nyugszol nincsenek hangok,
csupán egy sötét árnyékvilág.

Mégis: Istentől azt kérem néked,
legszebbik álmod küldje reád,
s nyugalmat nékem, hiszen még úgy fájsz!
De te csak álmodj. Jó éjszakát.

Nem vársz rám többé a meleg szobában,
reszketek. Szinte megfagyok,
pedig a tűz vöröslő lángja
a kandallóban most úgy lobog.


A rádobott tölgyfa tűznyalábja
hosszú lángnyelvet öltöget,
de a melegét mégsem érzem,
nélküled minden oly hideg.

Meleg paplanba burkolózom,
s ahogy a csöndet hallgatom,
a hirtelen hangzó faroppanásra
összerezzenek, bár tudom.

Magam előtt már hiába látlak,
nem jössz vissza, és jól tudom,
nélküled puszta, hideg tél lesz
örökké már az otthonom.

Te már lent pihensz. Nem fáj semmi,
de bennem most is úgy sajog
minden szó, mely a lelkembe égett,
szinte úgy érzem, meghalok.

Lehunyt szemekkel, tépelődve
magamban némán mormolom,
a te szíved kihűlt, az enyém csak vérzik,
de mégis: ugyan oly halott.

Ma azoknak gyújtsunk, egy gyertyát,
kik már a mélyben alszanak,
nem látva semmit, s nem érezve,
hogy nekünk mennyire fontosak.

Ma is ugyan úgy gondolunk rájuk,
mint mikor itt voltak velünk,
szívünk mélyében nincs megnyugvás,
most is ugyanúgy szenvedünk.


mint akkor, amikor elvesztettük
kik annyira fontosak nekünk,
hogy lelkünknek gyöngyöző cseppje
könnyeket fakaszt legbelül.

Elfogadjuk, hogy nem látjuk már,
s nem foghatjuk a két kezét,
de belenyugodni, s elfogadni
mi tudjuk csak, milyen nehéz.

Lelkünkben nem szól a dallam.
Vad vihar tépdes legbelül,
hisz már csak emlékeinkben
él az, akiket szeretünk.

Most nekik égjen a gyertya
S őértük imádkozunk,
hogy legyen békés az álmuk
ameddig találkozunk.

Nem halt meg. Nyugodni tért csak,
szívünkben ott él belül,
mélyen a szívünkbe zárva
kiket annyira szeretünk.

Estefelé, ha alkonypír látszik
vöröslő nyelvvel az ég peremén,
valahol ott, a kihunyt sugárban,
az utolsó fényben ott leszek én.

Estefelé, ha szürkülő ködben
egyedül ballagsz hazafelé,
ne félj az árnytól, mely eléd vetődik,
tudod: mögötted ott leszek én.

Vigyázok rád. Onnan is. Fentről,
hogy ne törjön össze bús magány,
Éjszakánként majd társadul szegődve
álmodban mindig vigyázok rád.

Ne sirass majd. Csak nyugodni térek,
ahol nem bánthat senki sem,
hisz ott maradok a szívedbe zárva,
S megtalálsz engem, hogyha kell.

Gondolj majd rám csukott szemekkel,
s talán érzed, hogy ott vagyok,
gyönge szellőként arcod simítva,
míg el nem áraszt a nyugalom.

Ne sirass majd. Mindig jön új nap
Amely majd erőt ad neked,
s ott, a távoli messzeségből
nézve, őrzöm a léptedet.