A Herkules-bölcsők ideje volt
S még a Sors sem aggoskodott miattunk
S mi, azóta már fölnőtt valakik,
Unalmunkban kigyókat fojtogattunk
S nem volt jelszónk a forradalom,
Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk.
Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha,
Nagy, illetlen, magyar forradalomra.

És Páris volt hazánk helyett hazánk,
Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk.
Kerültük a dunai Ázsiát,
Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk.
Arany János volt végső lobbanás,
Süket és sötét volt a magyar lélek,
Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt,
Míg csalt; ágált, élt a politikushad.

Köd a boulevardon s köd a sziveken,
Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt,
Csilinges, kis, honi históriák,
Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt,
Otthon minden félszeg, vigasztalan,
Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre,
Bizót nem kapva s másokért is bízván.
Akkor jött volt először Tisza István.

Otthon a csöndes, piszkos erjedés
Utálatos halál-ideje tartott,
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.

Páris akkor még nem volt csámborult,
Hunn gyülevész-had sűrü menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke.
Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.

Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagu
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyujtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.

De hallottunk már merészségeket
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabásu végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.

Szélvész-várásban telt hát az idő,
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk,
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények,
Éltünk álmaink sok-sok istenének.

Sok politika és sok szerelem
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó
Zenebona, rivalgó ujitás:
Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.

Az Ottokár bolond, nagy vásznain
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-szíveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb.

S a nők közül szent híreket dobott
Felénk a lyány, kit hívok Margitának.
Ifjú szépségét növelte a tér,
Legenda, pletyka és a furcsa bánat,
Mely kijóskodott a szemeiből
S Erdős Renéet ütő vers-vágya, vére
S Párisban, hol vágy akkor annyit termett,
Távolról is kincsünk volt ez a gyermek.

Ez a fél-nő és fél-irodalom
Volt az asszony-neműeknek tetője
S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag
S Ottokárral együtt reszkettünk tőle
És vártuk akkor a nagy amazont,
Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni.
Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam,
Margitát vallott, sugton, félig-holtan.

És hányszor átvitáztunk éjeket,
Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya
És szépsége a szépségek felé,
Az életbe, szerelembe, világba.
S hogy egyikünk sem lesz a kezdete
A kezdetek legeslegszebbikének,
De legalább kinek lesz első nője,
Vigye majd ki boldog virág-esőbe.

Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár,
Alkonyati, szörnyű, párisi zajban.
Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek:
Kozákéknak legkeletén nagy baj van.
S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk,
Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk:
Vén Földünknek még majd mi magyarázunk.

Ekkor és éppen ekkor jött a hír,
Hogy minden mást szivünkről leszakasszon:
Párisba jött a mi menyasszonyunk,
De ki most már, jaj, igazán menyasszony.
Hogy Margita most már élni akar,
Férj lesz hamar első, nagy stációja.
Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek,
ťFiúk - szólt vígan -, a japánok győztekŤ.

És föltárultak előttünk csaták
S csaták fölött Margita fehér árnya,
Ahogy bennünket balga fiukat
Hí a harcba, magához, haza, várva
S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita,
Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen,
Ő, akiért minden vágyunk nyilallik:
Hungária, ha blaszfémnak is hallik.

A Bakonyoknak Bakonyában
Fájdalmas fél-századon át
Rontás-álomban, szertevetve
Aludtak a jó katonák.

Lehelnek kürtje nem búgott föl,
Az Égen sem voltak jelek,
Király sem küldött véres kardot,
Aludt váróan a sereg.

Álmuk fölött új vitéz-élet
Igért és rajzolt fény-kaput
S üzent nekünk Csaba népéről
A villámló és nagy Tej-Ut.

Álomban se tudtunk egymásról
S még álmunk sem adott hitet,
Mersze nem volt csatározásra
S tábort-ütésre senkinek.

De ütött mégis a mi óránk,
Kuckójában kiki riadt
S vállalt magyar bajnoki sorsot
Egy őrülten szép hit miatt.

Nem jöttünk égi Hadak-Útján,
Sorsunk vad ösvény, Föld s a por,
De, im, egy új Csaba-legenda
Lelkünkben lázasan dalol.

Egy riadó zúgott emitt föl,
Amott egy izzó gondolat
S kihúzta kardját hüvelyéből
Ezer ébredt eszme-lovag.

És egymásfelé már csörtettünk,
Mint rég eljegyzett cimborák,
Festő képét, poéta versét:
Fölkináltuk egymás borát.

Bekalandoztuk a világot
S mosolygott ránk a szabad Ég
S esküdöztünk, hogy szent masszával
Be lesz töltve a szakadék.

Hunnia sivár szakadéka,
Ez a mindennél szomorubb:
Itt lesz, esküdtünk, vén úrfiknak
S alj-aggoknak termő toruk.

Megtaláltuk az őseinket:
Mennyi bús homloku magyar,
Kinek azért kellett pusztulni,
Mert újat, emberit akar.

Megnyiltak lángolón előttünk
A Bólyai- s Csere-sirok
S hozzánk szegődtek szép sorjában
Az árnyas, magyar mártirok.

S minden halott, ki élt magyarnak,
Javítónak is valaha,
A mi seregünk légi szárnyán
A magyar Isten lovaga.

És mi mind, Csabának új népe,
Egymásra-lelten esküszünk,
Hogy a Bakonyok Bakonyából
Minden rest álom messzetünt.

Itt már csak igazságtevés jön,
Mert a bűnösök már nagyok:
Adjon a Sors belénk oly bosszút,
Amilyent Csabának hagyott.

Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén

Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.

Tavaly delejes, dúsnövésű
hajamban sercegett a fésű...
Én nem tudom, hogy mi a titka,
hajam ma gyöngeszálú, ritka,
megtört, puha, mint ócska kelme
szálakra szétnyűtt, satnya selyme
s oly könnyen enged, símul, hajlik,
oly szépen helyére hanyatlik,
mint enyhe elmúlásra várván
erőtlen nagybeteg a párnán.

S jaj, veszteség, mi meg nem térül!
e gyatra fürt is egyre gyérül,
olykor szálanként, majd sereggel
tépi a fésű foga reggel.
S mikép hegyen, hol sok vihar volt,
sápadtan ütközik a tar folt
s orkán-seperte szikla-ormán
nem sarjad új fa: ilyenformán
terjed a tisztás köre szépen
koponyám tarlott tetejében.

Ami azelőtt lomb lehulltán
fogott el, az ma idők multán
egy-egy hajszál hulltára támad:
bizsergő, halk nyárvégi bánat -
és lelkemet lankadtra fújja
október lengő mélabúja:
A tavaszvágy, mi régi költőt
annyi epedő dallal töltött,
hirdetvén, új rügy, új kacaj lesz:
nekem valami égi hajszesz.

Nem is kutatom már, mi tette,
hogy hajzatom ily gyér felette:
talán a csókok lassú mérge?
talán a gondok sunyi férge?
Hiszen mindenki szíve voltam,
Minden sírhantra én hajoltam,
minden bölcsőnél ottan álltam,
minden porontyot én dajkáltam,
én tanítottam, én neveltem,
minden kunyhóban én teleltem.

Míg mély alvókkal megrakottan
ment a hajó, én virrasztottam,
úgy dohogott, suhant előre,
hogy egymagamban voltam őre:
az utasoknak mindahánya
helyett aggódó kapitánya.
Én jártam mindig minden útban,
én szerettem és haragudtam,
én éltem, sírtam, én daloltam
mindenki helyett. Költő voltam.

...Most is, amíg e verset írom,
egy hajszál pihen a papíron,
minden kecses, japáni rajznál
finomabb rajzú, vékony hajszál.
Hever halottként odalent és
bennem készül a gyászjelentés:
Félévet élt. A színe barna.
Kitépte gyilkos végzet karma,
nem használt kenőcs, villany, éther...
Szegény, alig öt centiméter.

Görbült ágacska. Lágyan ível
finom hajlással, bájos ívvel,
akár eső után a márvány-
eres felhőkön a szivárvány.
Azt is hihetnéd, kicsi híjja,
hogy kis koboldok könnyed íjja,
amelynek húrja-közepéről,
sóhajból sodrott idegéről
fürge pillanat-nyilvesszőkben
az ifjúság, mi tovaszökken.

Nekem e hajszál most az újság,
sűrített, mély élet-tanulság,
egyetlen kérdés, nagy dilemma,
nekem ez a történelem ma:
ifjak vagyunk, élünk, verekszünk
s - nem segít orvos - megöregszünk.
Ó be szomorú, jaj be félek!
Vigasztalj verssel, örök lélek,
életen túlnéző mesékkel,
bizarr, bolondos bölcseséggel.

Higyjem, tündérek hada száll át,
amerre jártam s hullott szálát
hajamnak sorra felkutatják,
síma fürtökbe símogatják,
gömbölyű arccal, fitos orral
fujják be fénylő gyémántporral,
egy gyökerét is el nem vesztik,
ápolgatják és megnövesztik,
egyenként gyűjtik s összeadják
s mikor meghalok, visszaadják.

Fürtjei a Sámson-erőnek
fejemre szépen visszanőnek
s mint vágtató musztáng sörénye
vagy üstökös lángcsóva-fénye
lobog utánam majd az égen,
a messzeségen, mindenségen,
amerre végtelenbe tágult
szellemem zúgva végigszáguld
és seprő hajam sűrű hossza,
a csillagokat csiklandozza.

S mikor az iramlást megúnván,
szendergek habos fellegdunnán,
érzem, hogy egy kéz öt kis ujja
körmét erős hajamba túrja,
úgy elvész benne, meg se látszik,
borzolgat, babrálgatva játszik,
kemény bozontját szétzilálja,
belemarkol és megcibálja,
mint régen, régen. S én a boldog
jó fájdalomtól felsikoltok.

Halál, ez az a szó, mely annyi könnyeket
Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket.
Nyomorúlt élők, ím, csak egy íge hát óh!
Miért okoz oly sok könnyhullatást e szó?
Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek
Jajos párázatok ezért miért jőnek?
Miért száll írtózás ezért a szívekbe
S reszketés az egybeverődött térdekbe?
Óh, bizony nem látok semmi olyat benne,
Ami mindezeknek méltó oka lenne.
Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget,
Mégis úgy nézzük, mint dühös ellenséget.
Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem oly a
Halál, mint a hazug festő lerajzolja.
A választást tevő szemeket őtőle
Elveszi s így formál vad csudát belőle.
Megfagylalja benne az érzékeny szívet,
Adván két kezében méreggel kent ívet.
Minden rettenetes színeket ráruház,
Ezért lesz belőle oly irtóztató váz.
Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket
A szívet borzasztó rút képzeleteket?
Hazugok a színek, amelyeket vonnak
Újjaid, a halált festvén skeletonnak.
Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza,
Nyomorúlt voltunkért mely belől kínozza.
Sárga a félelem, mert színét elvette,
Hogy az ember magát veszélybe ejtette.
Béestek szemei a könnyhullatásba,
Melyet hullatott a legelső romlásba.
Mert ő az édenben szintén jelen vala,
Mikor Éva által az élet meghala.
Midőn elvesztette egy falat almával
Azt, mellyel minden kincs nem érne magával.
Ezt látván a halál, ki annakelőtte
Nyilait csak a vad állatokra lőtte,
Kikőlt a test ellen, melynek kívánsága
Miatt esett ez a lélek romlottsága.
Nemsokára dűjté a főldnek porába,
Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába.
Béfogta szemeit, melynek a gyümőlcsön
Bámulván, éltünket adták érte kőlcsön.
Megköté kezeit, melyek kinyúlának
Levételére a halálos almának.
Lábaira vetett szoros bilincseket,
Amelyek tették a gyászos lépéseket.
A nagyravágyásnak tüzét eloltotta,
A szívbe folyását hogy elállította.
Füleit bédugta, amelyek hallották
A parancsolatot, de meg nem tartották.
Érzékenységeit hogy így elaltatta,
A lelkét az égnek ismét visszaadta.
Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha
Az emberi nemhez nem volt oly mostoha,
Hogy a lelket a holttesttelegyetembe
Eltemette volna a gyászos verembe.
Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele,
Hogy hozzánk ilyen jó indúlattal tele?
Ezért kell-é őtet oly irtóztatónak
Gondolni, hogy oka Ily különös jónak?
Hiszen ha az élet örökké tartana,
Az emberi nemzet óh mely megromlana.
Az elerőtlenűlt öregek számára
Rengő bölcsőket kék csinálni sokára,
Mint régen az anyát sirató Memnonnak
Múlandó életet adó vén Tithonnak.
Így lenne a világ siralom mezeje,
A lankadt öregek nyögdécselő helye.
Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak,
Sok következhető veszélyek elmúlnak.
De tán kegyetlennek véled, az ifjakat
Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat.
Sokaknak házához, mikor emberkorra
Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra.
Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek
Halottal áldozik a mord temetőnek.
Óh nem...nagy dicsőség hamar érni véget,
Pályafutásunkba érni dicsőséget.
Jobb az égbe menni éltünk reggelébe,
Mint a megvénűlés komor estvéjébe.
A betegségeknek sujtoló kínjai
Nem lehetnek itt az írtózás okai.
Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek
Adják a halálhoz úti kísérőknek)
A mértékletlenség rakja tagjainkba,
Végre így szegeznek betegágyainkba.
A vakmerő vétkek okozták, Pandora
Piksiséből omlott kínunk hogy szapora.
A forró nyavalyák reszkető hagymázza
Erőtlen testünket csak azóta rázza.
Midőn már nem érnek a doktori szerek,
Ezeknek a halál gyógyító mesterek.
Útazó, így értvén a halál jóságát,
Ne útáld meg igen hasznos barátságát.
Hanem a test ellen harcolj együtt vele,
Mely a bűn súlyával ugyan megterhele.
A lelket! a lelket! tökéletesítsed,
A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed.
Mert ha ilyen szépen végzed el életed,
A dicsőség által újra cserélheted.
Jövel már, útazó, hív oktatásomat
Értvén, végezetre halld származásomat.
- - - - - - - volt atyám, ki kardjával
Szolgált a hazának, valamint pennával,
- - - - - - - - szűlé a hazának,
Ki példája volt a jó édesanyának.
Magam jártas voltam mind Mars táborába,
Mind pedig Minerva bőlcs Museumába.
A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem,
Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem.
Mely sokkal többet ér, mint a tágusi ér,
Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér.
Ezt tudom és ezért holtom után élek,
Ha valót sugall a poétai lélek.
Most a halál által amíg lenne végem,
Jövel - - - - - - szerelmes vérségem.
- - - - - - - - - - - - - házakkal,
Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal.
Jövel te is addig, míg meg nem aláz a
Halál - - - - - - - - - - - - háza.
Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai
Légyenek éltetek erős oltalmai.
Te pedig a porba nyúgodj, megholt testem,
Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.