Az igazi poézis dicsérete

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
Mint a poézis bájalakja:
Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

Melynek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén
Folytassa titkon a teremtés
Műve örök folyamát gyönyörrel.

Ennek teremtő ihlete alkotá
Hellász rózsakorán a vidor életet,
Midőn mosolygó égieknek
Innepein lebegett az ének,

A szépet érző emberek ajkain,
Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,
Midőn a nyájas áldozóknak
Nyájas örömbe' jelent meg a menny;

Oh, a poézis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból:
Örömre intve csalta össze
A vadonok ridegült lakóit. -

Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
Halottas ének zúg felette,
Mint mikor Afrika sámielje

A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet. -
Oh, a halandó lyányka szíve
Emberi szép kebelén viruljon,

Mint a mosolygó Hellenisé, midőn
A félisteneket szülte szerelmiben,
Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
A szeretet csuda két virágit:

A szent poézist és a dicső erényt,
Melyek hajdan öröm ünnepivé kenék
A nagy görög nép boldog éltét,
S létrehozák örök ideálit.

[1832 körül]