Szívem ritmusa a haza jajszavát visszhangozza.
Sok jó és igaz magyar elhullt a véres harcokba!
Vörös lett a vértje és fű-zöldje.
Győzött harc... az élet fejedelme.

El, ne- veszítsd tenmagadat magyar!
Onnantól neked, az élet fanyar
És nem egyenesíthető kanyar!

Szíveink ritmusa visszhangozza, a haza jajszavát!
Senki ne feledje jó és igaz, elhullt honfitársát…

Vörös lett a kardja és fű-zöldjébe törölte!
Hőstetteket... akarta, de biz' el nem törölte...
Pedig de, mindent megtett, hogy árokba döfködje...

Vecsés, 2014. október 23. – Kustra Ferenc József

Történelmi emlékezés…

Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...
Lánctalp kínos nyikorgása zavarta a csendet…
Csattanás? Nem kósza... tankágyú lövés lehetett.
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Majd jött tavasz is… a bitók ideje…
Belesodródott a hazánk az őszbe,
Tavasszal meg holtakat... szél lengette...

Vecsés, 2018. december 4. – Kustra Ferenc József – írva: triolett versformában. Nyolcsoros strófa, amelynek mindössze két ríme van, és a kezdő sor háromszor, a második kétszer tér vissza.

A tegnap már csak képkocka
Felrakhatod a polcodra
Kiszínezve fényesítve
Pár mosollyal jól meghintve

S amíg tart a festék a papíron
Megmarad az elpárolgott alkalom

Őrizd lelkedben a fényt
A vaku-villanást
Mely elhozza a reményt
A múltba párogott alkalommal
Bölcs-tapasztalt tartalommal
Mint harmat őszi hajnalon
Lecsapódik korosodott arcodon

A kávéház ablaküvegén
Esővíz s a por elegyén
Megtapadva
Kinn rekedt a hétköznapi
Város szürke zaja.
A kőburkolaton
Hajnali zápor
Nyomain visszaverődnek
A délelőtti sietős árnyak
Az ásító házak

Cukorüledék maradt a csésze aljában
Édesítve pár gondolatot
S a szavak között kávéízzel
Keveredik a dohány füst

Ráérős percek
Az asztalra telepednek
Könyökölve..
Még egy ideig magamban
Elidőzök a gondolattal...
A duruzsoló embertársaságban
...elmondhatom...sziesztáztam

Rövidesen elballagok
A sorok végén kikacsintok

Nagyapám apja
Szürke kalapja
A fogasra felakasztva
Az ajtó mögött lógott.
Úrnapjára finoman átkefélve a fejére tette,
Hogy a felgyülemlett gondokat vele lefedje,
s elindult...,
hogy lelkében megtisztulva,
hitében megerősödve térhessen haza
a kályha melegéhez.
Vasárnap délelőtt az áhítat ideje volt.
A hétköznapi teher nyomasztó súlya
Egy napra
Félre tevődött egy zug rejtekébe.
A templomba belépve
kopottas ünneplő kalapját bal kezével
leemelte gondterhelt fejéről,
s jobb kezének szenteltvízbe mártott
öregujjával keresztet rajzolt
homlokára,
majd ujjai begyét ismét
a megszentelt folyadékban benedvesítette,
s letérdelve ájtatosan keresztet vetett.
A hagyomány nagy dolog.
A hagyomány tiszteletre méltó,
sérthetetlen, követendő.
A hagyomány a szívben dobog,
Az ősök vérét emeli
Az emlékek homályosult oltárára.
Ezt így élték meg akkoriban
kicsik s nagyok, ifjak és vének egyaránt.
Ez volt a mérvadó, s követendő példa.
Az istentisztelet malasztos lelki békét,
a fáradság, a gyötrelem enyhülését oltotta
az emberekbe.
A megbecsülés, az összetartozás,
a hit ereje, a kimondott szó súlya
természetes, ösztönszerű velejárója volt
minden magatartásnak.
Az ájtatos közös ima ,
az orgona kíséretében felhangzó ének
összekovácsolta a lelkeket.
A kérgesedetteket sajgókat,
a közönybe burkoltakat, a frissen sebzetteket,
az örömtől duzzadókat.....
mind, egy fuvallatba tömörülve feszítették
a bizakodás hajójának vitorláját.
A megváltó kitárt karja
a megbocsájtás, a béke tömjénes párájával ölelte
a résztvevőket,
hogy szeretettel átitatott
áldást vigyenek a betegeknek,
az otthon maradottaknak.
A remény s a bizakodás az éltető
Energiája, motorja minden tettvágynak,
Az értelem fonala Ég s Föld között....
...........
A szív pitvarába, ahol Isten beköltözött
A szeretet gyémánttá tömörödött.