Aranyban úszó
Fények, Balcsi hullámon…
Meditálás-csend.
*
Csak ülök a partodon és gyönyörködök benned,
Mélázok azon, hogy mi lenne velem nélküled…
A gondolatok szálldogálnak, de nincsen semmi mozdulat,
A gondolatok inspirálnak, de nem mozdul a hangulat!
Messzire lát a fény a nagy tónak a partján,
Magába zárt a csend, az önön, vallomásán.
Látom, hogy a Nap lassan igyekszik, hazamegy, lepihenni, lenyugszik,
Utolsó sugarai a pihenő arcomat, bíborral átfestik.
A tó mélyén látszik már az erősödő sötétség,
Az ég még nem fekete, de látható a szürkeség.
Az utolsó, táncoló fényeket nézem a hullámokon,
És várom, hogy az est, ebből valami szépséget kihozzon…
Látszik, hogy nem is vagyok egyedül, velem szemlélődik az alkonyat,
Látom, hogy vizsgálódik egyenként, nézegeti bíboros habokat.
A hallgatás, mint szörny, velem van, mozdulatlan merengést is letipor,
A víztükör is lassan sötétedik, már be is lepte a szürkés kór…
Alkonyba beburkolózva, magamban ültem a parti köveken,
Magamra öltöttem a bíborpalástom, csak magamra tekertem…
Rájöttem, hogy míg a hullámok közé süt még, be a fény,
A szívnek nincsen késő este, fényben élni van remény.
*
Már fényravatal
Készül, estet temetjük.
Hal, már nem ugrik.
*
Sok lélekvesztő
Lassan kikötőbe ér.
Köztük, matracok.
*
Már a Hold feljövőben és hoz magával tán’ mini dagályt,
És csak bízni lehet abban, hogy reggelre meghozza apályt.
A csend süket bilincsét a lemenő nap kiterítette,
Lehet, hogy a hallgatás a sírunk? Mi az éjjel szégyene?
Jó itt a parton, szúnyogokon kívül más nem zavar.
Ők is hangtompítót használnak, ez benne a csavar…
Itt ücsörögni, élvezni a mi tavunk közelségét,
A csend élménye, mint az is, hogy várni est szürkeségét…
Bízhatunk abban, hogy a reggel, jobb, új napot hoz nekünk…
A Balcsi a milyenk, új nappal meg, valamit kezdhetünk…
Vecsés, 2015. augusztus 30. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjúban…
Fények, Balcsi hullámon…
Meditálás-csend.
*
Csak ülök a partodon és gyönyörködök benned,
Mélázok azon, hogy mi lenne velem nélküled…
A gondolatok szálldogálnak, de nincsen semmi mozdulat,
A gondolatok inspirálnak, de nem mozdul a hangulat!
Messzire lát a fény a nagy tónak a partján,
Magába zárt a csend, az önön, vallomásán.
Látom, hogy a Nap lassan igyekszik, hazamegy, lepihenni, lenyugszik,
Utolsó sugarai a pihenő arcomat, bíborral átfestik.
A tó mélyén látszik már az erősödő sötétség,
Az ég még nem fekete, de látható a szürkeség.
Az utolsó, táncoló fényeket nézem a hullámokon,
És várom, hogy az est, ebből valami szépséget kihozzon…
Látszik, hogy nem is vagyok egyedül, velem szemlélődik az alkonyat,
Látom, hogy vizsgálódik egyenként, nézegeti bíboros habokat.
A hallgatás, mint szörny, velem van, mozdulatlan merengést is letipor,
A víztükör is lassan sötétedik, már be is lepte a szürkés kór…
Alkonyba beburkolózva, magamban ültem a parti köveken,
Magamra öltöttem a bíborpalástom, csak magamra tekertem…
Rájöttem, hogy míg a hullámok közé süt még, be a fény,
A szívnek nincsen késő este, fényben élni van remény.
*
Már fényravatal
Készül, estet temetjük.
Hal, már nem ugrik.
*
Sok lélekvesztő
Lassan kikötőbe ér.
Köztük, matracok.
*
Már a Hold feljövőben és hoz magával tán’ mini dagályt,
És csak bízni lehet abban, hogy reggelre meghozza apályt.
A csend süket bilincsét a lemenő nap kiterítette,
Lehet, hogy a hallgatás a sírunk? Mi az éjjel szégyene?
Jó itt a parton, szúnyogokon kívül más nem zavar.
Ők is hangtompítót használnak, ez benne a csavar…
Itt ücsörögni, élvezni a mi tavunk közelségét,
A csend élménye, mint az is, hogy várni est szürkeségét…
Bízhatunk abban, hogy a reggel, jobb, új napot hoz nekünk…
A Balcsi a milyenk, új nappal meg, valamit kezdhetünk…
Vecsés, 2015. augusztus 30. – Kustra Ferenc József- írtam: versben és senrjúban…
Fényözönnel jött az éjfél, felhő dunnát szaggatott
Dörgő hangja nyári záport szomjas földre loccsantott.
Tapsoltak a falevelek, hűs szél bókot aratott,
Erdőt, mezőt minden élőt a lágy eső itatott.
Megrészegült a friss víztől szunnyadozó éjszaka,
Végre eljött a várva várt álmainak hajnala.
A kitikkadt ráncos földnek megszépül a nappala,
Bódult lelkét elkábultan éleszti nap sugara.
Korán reggel a táj felett lehellete hullámzott,
Szállt a pára lengedezve, égi áldást imádott.
Kókadt vidék felélénkült, pajkos szellő fújdogált,
Napkeltével a természet üdeséggel exponált.
Dörgő hangja nyári záport szomjas földre loccsantott.
Tapsoltak a falevelek, hűs szél bókot aratott,
Erdőt, mezőt minden élőt a lágy eső itatott.
Megrészegült a friss víztől szunnyadozó éjszaka,
Végre eljött a várva várt álmainak hajnala.
A kitikkadt ráncos földnek megszépül a nappala,
Bódult lelkét elkábultan éleszti nap sugara.
Korán reggel a táj felett lehellete hullámzott,
Szállt a pára lengedezve, égi áldást imádott.
Kókadt vidék felélénkült, pajkos szellő fújdogált,
Napkeltével a természet üdeséggel exponált.
Természetre előre tekintés…
Szép őszi idő van odakint,
Lassan rozsdásodik a csalit.
Még zöldek a fák levelei,
De rozsdállnak már a szélei.
Mit hoz az ősz és vajh’ mit hoz a tél?
Bogarak még igen élénkek,
Nappal még egek igen kékek.
Kutyák még élik világukat,
Ő, ha idegent lát, jót ugat.
Mit hoz az ősz és vajh’ mit hoz a tél?
Ősz ismét elmúlásról regél,
Mi túléli… újévet megél.
Nagy körforgás, ez ismétlődik,
Új élet… még nem sürgölődik.
Mit hoz az ősz és vajh’ mit hoz a tél?
Vecsés, 1999. szeptember 12. – Kustra Ferenc József
Szép őszi idő van odakint,
Lassan rozsdásodik a csalit.
Még zöldek a fák levelei,
De rozsdállnak már a szélei.
Mit hoz az ősz és vajh’ mit hoz a tél?
Bogarak még igen élénkek,
Nappal még egek igen kékek.
Kutyák még élik világukat,
Ő, ha idegent lát, jót ugat.
Mit hoz az ősz és vajh’ mit hoz a tél?
Ősz ismét elmúlásról regél,
Mi túléli… újévet megél.
Nagy körforgás, ez ismétlődik,
Új élet… még nem sürgölődik.
Mit hoz az ősz és vajh’ mit hoz a tél?
Vecsés, 1999. szeptember 12. – Kustra Ferenc József
Nyáridőben…
(leoninus duó)
Nekem nagyon tetszik a kék szín, eltart, van a szélin.
Ez a nagy kék nem gyepes, de nagysága rettenetes.
Felhőtlen szépség, isteni nagy nincsen vége akkor sem, ha fagy.
A nagy kékség nappal üres, van, akinek egyenesen nyüves.
*
(senrjú)
Éltem ősvénye
Itt-ott már nem is látszik.
Kellne’ fáslizni…
*
(senrjon)
Árnyékból nézve eget…
Nem értem mindenséget… Létben.
Marad nyugalom.
*
(HIAQ)
Életösvényem már
Követhetetlen… szakadó.
Életfák közt… tűnni…
*
(senrjon)
Este harang újra szól,
Kékség immár vaksötétté vált.
Eget nem látni.
Vecsés, 2024. július 9. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként a nyáridőről, alloiostrofikus versformában.
(leoninus duó)
Nekem nagyon tetszik a kék szín, eltart, van a szélin.
Ez a nagy kék nem gyepes, de nagysága rettenetes.
Felhőtlen szépség, isteni nagy nincsen vége akkor sem, ha fagy.
A nagy kékség nappal üres, van, akinek egyenesen nyüves.
*
(senrjú)
Éltem ősvénye
Itt-ott már nem is látszik.
Kellne’ fáslizni…
*
(senrjon)
Árnyékból nézve eget…
Nem értem mindenséget… Létben.
Marad nyugalom.
*
(HIAQ)
Életösvényem már
Követhetetlen… szakadó.
Életfák közt… tűnni…
*
(senrjon)
Este harang újra szól,
Kékség immár vaksötétté vált.
Eget nem látni.
Vecsés, 2024. július 9. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként a nyáridőről, alloiostrofikus versformában.
Ironikusan: Ukrajna a megvalósító ország, de elfogyóban van…
Vajon élnek-e még a holt lelkek? Vagy ők már a kutyának sem kellenek?
Mondhatnám, csend uralkodik felettük, megnézni őket most odamegyünk.
Vettünk föl közömbös nyugalomból védőruhát… ’a máriáshuncutját’.
Egy kanonok is velünk akarta magát jönni, de mondtuk: ’maradj csak Öcsi.’
Mi már hallottuk, az holt lelkek már nem igénylik az imát: ’azt a hétszázát.’
A fronton éjjel le kell csukni szemed, hogy a sok mocskot ne érezze a lelked…
Ilyenkor igy már nem van már valóság, de érezni, holt lelkek nyújtják parolát…
Nappal arcok hirtelen bevillannak, az egységgel meg őrmesterek alakiznak.
Persze régebben öket is megölte egy akna, igy a többiekkel itt maradva…
Nincs felhős ég, akkor van melegítő napsugár, de nincs ló elé fogható batár…
Ha tűzszerész trehányan dolgozik, sokat nem gondolkozik, beáll és alakizik…
Van itt még egy régi-ronda oly’ koszosan élő őrnagy, két éve már csak egy gépagy.
Jól megnéz minket, nem is tud hova tenni, értetlen, mért’ kell nekünk itt kóricálni?
Hátulról jön egy biciklis, a robbanás-göröngyök nem otthoni fotel könyöklők.
Majd elsírom magamat, kanonok mily' hithű! Marhája: rövid vagy hosszú életű?
Küldöm egy mozgó sirhanthoz, kanonok áss! Épp’ jön ki egy újabb holtlélek… imához!
Nekünk gyorsan telnek a napok és látjuk, sokkal nagyobbak az alakízó sorok…
Régi-ronda oly’ koszosan élő őrnagy pusmogott... besorozna, magában morgott.
Kanonoknak mondtam, fogd cajt’! Irány hazafelé, jövünk mi is... mond el ki igénylé…
Itthon tör rám a gyalázat, nem fekete-kos alázat… 3 napig is tömték tarsolyokat…
Hajnalban kutyánk nyűszít, fölijedek, emléket nem keresek, kiutat meg nem lelek…
Gazdag gyerekek nyáron egyetemre járnak, létüket meg csak úgy, mondják pazarságnak…
Vecsés, 2024. május 30. – Kustra Ferenc József, írtam: Tiszai P. Imre „Holtak és az élők” c. ötletadó verse ihletésével. Ezt a borzalmat álmodtam… gondoltam is egyet, nektek leírtam! (Valóságban: Ukrajna a Kreml előtti főtéren alakíztatna…)
Vajon élnek-e még a holt lelkek? Vagy ők már a kutyának sem kellenek?
Mondhatnám, csend uralkodik felettük, megnézni őket most odamegyünk.
Vettünk föl közömbös nyugalomból védőruhát… ’a máriáshuncutját’.
Egy kanonok is velünk akarta magát jönni, de mondtuk: ’maradj csak Öcsi.’
Mi már hallottuk, az holt lelkek már nem igénylik az imát: ’azt a hétszázát.’
A fronton éjjel le kell csukni szemed, hogy a sok mocskot ne érezze a lelked…
Ilyenkor igy már nem van már valóság, de érezni, holt lelkek nyújtják parolát…
Nappal arcok hirtelen bevillannak, az egységgel meg őrmesterek alakiznak.
Persze régebben öket is megölte egy akna, igy a többiekkel itt maradva…
Nincs felhős ég, akkor van melegítő napsugár, de nincs ló elé fogható batár…
Ha tűzszerész trehányan dolgozik, sokat nem gondolkozik, beáll és alakizik…
Van itt még egy régi-ronda oly’ koszosan élő őrnagy, két éve már csak egy gépagy.
Jól megnéz minket, nem is tud hova tenni, értetlen, mért’ kell nekünk itt kóricálni?
Hátulról jön egy biciklis, a robbanás-göröngyök nem otthoni fotel könyöklők.
Majd elsírom magamat, kanonok mily' hithű! Marhája: rövid vagy hosszú életű?
Küldöm egy mozgó sirhanthoz, kanonok áss! Épp’ jön ki egy újabb holtlélek… imához!
Nekünk gyorsan telnek a napok és látjuk, sokkal nagyobbak az alakízó sorok…
Régi-ronda oly’ koszosan élő őrnagy pusmogott... besorozna, magában morgott.
Kanonoknak mondtam, fogd cajt’! Irány hazafelé, jövünk mi is... mond el ki igénylé…
Itthon tör rám a gyalázat, nem fekete-kos alázat… 3 napig is tömték tarsolyokat…
Hajnalban kutyánk nyűszít, fölijedek, emléket nem keresek, kiutat meg nem lelek…
Gazdag gyerekek nyáron egyetemre járnak, létüket meg csak úgy, mondják pazarságnak…
Vecsés, 2024. május 30. – Kustra Ferenc József, írtam: Tiszai P. Imre „Holtak és az élők” c. ötletadó verse ihletésével. Ezt a borzalmat álmodtam… gondoltam is egyet, nektek leírtam! (Valóságban: Ukrajna a Kreml előtti főtéren alakíztatna…)