Napsütéses égbolt, örökzöld fenyvesek
Erdély földjén járunk, hol végtelen a szeretet
Mély forrás, ami oltja lelkünk gyötrő szomját
Lágyan hangolja szíved minden egyes húrját
Hargitai fecskemadár dalol sok szép szólamot
Az élet rögös múltjáról ezeréves dallamot
Rókák, medvék, őzek sűrű mélybe vágynak
A folyó csendes partján horgászok tanyáznak
Hegyek, völgyek, dombok, természeti kincsek
Megfáradt turul sebzett szárnya vérben
Népek harcán zajló viharos tengeren
Vasszékely áll és mutatja a jellemet.

Kincseim

Ködfátyol takar ma mindent,
napfényt, kék eget, derűt
Halk, suttogó felhők közelednek
Hoznak ezernyi csillagot.
Majd megkeresem azt az egyet,
a csendesen elvegyülőt.
Majd kérdezem ezerszer ismét,
mint megfáradt utazót.
Hozzak-e harangvirágot?
A hegyek magasából.
Keressek tán egy nyájat
a bércek oltalmából?
Kincseim nem osztogatnám
Csak kincsekért cserébe
Napfényt, derűt, mosolygást
Kívánok helyébe!
2020.02.10.

Valahol itt a rengetegben
a Naszály tölgy fái között.
Lépted hallom az őszi csendbe
ősi sebből friss könnypatak fakad.
A bíbor színű alkonyatban
a szél dér virágját szórja.
Valahogy régi tűznek fénye lobban
mintha bennem égne már a lángja.
Valahogy az élő vágyak útján
ma még találkozom veled.
Pedig az őszi erdő sárga lombján
ezüstös dér nevet.
De mit mondhat egy gyáva ember
ha a félelem ösvényén halad.
Ki szólni hozzád régen nem mer
hisz gazul magadra hagytalak.
Itt az omladozó lombok alatt
újra bocsánatod kérem.
Lelkem szárnyán sóhaj fakad
kérlek bocsáss meg nékem.

Ennyi marad-Korponai István

Egy ágy,egy pohár
egy kitaposott papucs
viseletes,fakult pantalló.
Megalvadt álmok,remények
a szürke fal repedéseiben.
Fecnik,eltépett lapok,
Félbehagyott kézirat
Nikotintól sárga Ingujj
Eldőlt,borosüvegek
Egy szobor,egy emléklap
Könyvek szanasz?tt
Áprily az ágy alatt.
Itt hagyott lépések zaja,
Megkövült tekintet vonala
Sóhaj, a volt időnek tanúja.
Az éjjel csendben
elszenderedett,árva lett
a magány és a kín.
Faág lábujján,az ennyi volt
s ennyi maradt felírat

Időbe olvad egy élet
a bejárt úton por enyészet.
De az utolsó szívdobbanás erejétől
megrepedt a nap gyémánt korongja.

November-Korponai István

Aranysárgává nemesültek a fák zöld levelei
mint a sokat élt ember haja ősszé.
Nyugat felé vadkacsák szállnak s
a barna rőt avarban varjak,harkályok
kutatnak lusta rovarok után.
Milyen béke,összhang,csend van itt
e tisztáson,a lehulló levelek védelmezőül
takarják be a még zöld füvet,mint jó anya
óvja a didergő gyermeket.
Langyos még a tér a napfény halvány
ereje villan a horizonton át de elfedik
szürkés fekete eget betöltő felhők.
Nem elmúlás ez,nem halál,csak pihenés
mint dolga közben megfáradt ember ha
szünetet tart,majd izmait nyújtja tovább.
Eső lesz hamarosan a tisztás kis árkai
megtelnek vízzel és sárrá rejtőzik a föld.
A kövér avar közé vermeli magát a sün
elrejtőznek a cseppnyi madárkák
ki éli túl a vad telet?kit véd meg az égi
szeretet a gondoskodás?
November lett,ilyenkor még ültethetsz
dió fát, no nem magadnak,aki majd követ
Gyermeked vagy unokád,vagy csak a szelíd
mindent ismerő emlékezet.
Nem elmúlás ez.Nem halál.Csak pihenés!