Te velem szemben, én szemben Veled,
megigéz engem a tekinteted.
A szíved igaz, mindig hű marad,
tiszta vagy belül, lelked rám tapad.

Szemed, s a szemem egymásba néznek,
összeakadnak a tükörképek.
Szememben vagy, s én a szemedben vagyok,
könnyeket csalunk, ők oly boldogok.

Nevetve hullnak, arcok pirulnak,
ajkunkon mosoly, összesimulnak.
Szorosan ölelsz, visszaölellek,
összetapadnak a tekintetek.

Te vagy a tükröm, magamat látom,
én a Te tükröd, maga az álom.
Egy, s ég, mi köztünk sohasem szakad,
Mi Egyek vagyunk, s ez így is marad.

Magyarország lakói oly nagyon büszkék vagyunk,
elismerést a világból igen sokat kapunk.
Sikeres embereink világszerte ismertek,
zeneszerzők, tudósok, írók, festőművészek.

Bartók Béla, Irinyi, Szabó Magda, Szinyei,
Fischer Annie, Kempelen,Jókai Mór, Munkácsy.
E néhány név e versben csak pár csepp a tengerben,
felsorolni az összeset szinte lehetetlen.

Van egy másik "művészet", hol világelsők vagyunk,
cigarettát a világon a legtöbbet szívunk.
Önmérgező életmód, oxigénmentes élet,
nem emeli, rontja a rólunk alkotott képet.

Második helyre tették az alkohol fogyasztást,,
ezért látni fakó arcot és sok sötét aurát.
Utolsóként kullogunk, nagyon keveset mozgunk,
kevés az energiánk, halványak a mosolyunk.

Kedves Magyar Társaim, meg kellene fordulni,
nem e kategóriákban kell hírnevet szerezni!

Sétáltam a folyó parton, hol Veled jártam még,
most egyedül jöttem meggyőződjek,
hogy mily emléket idéz.
Leültem a kopott padra, hol fogtad a kezem,
oly szerelmesen súgtad, hogy nem engedsz el sosem.
Jártunk térdig érő fűben,
jártunk hóban és fagyban.
Most egyedül járom az utunkat,
a lehullott száraz avarban.
Lábam alatt megannyi emlék,
mi szívemet mardossa,
bár láthatnád Kedvesem a bevésett nevünket
hűen őrzi a pad.
Minden egyes száraz levél emléket őriz mirólunk,
hangtalan hullik alá, mégis a fülembe valamit súg.
Olyan mesét, mi valóság volt nem is tudja, látta más,
csak az öreg tölgy, ami ott áll a folyó túlpartján.
Levetette szép ruháját, ágai mint csupasz kar,
úgy nyújtja az ég felé, mintha csak imát mondana.
Lágy szellő lengedez, a hajamba is belekap.
Tündöklő kék tükrében, andalogni még,
nézem a lángvörös leveleket, amiket kerget a szél.
Hosszú úton végigmentem, s rád gondoltam én.
Minden fa és bokor, búcsút intett rég.
Mintha tudták volna hajdan,
nem látnak minket együtt már,
hogy egyedül sétálok tovább,
s azt, hogy szívem nagyon fáj.
Összesúgnak fák és bokrok.
Vérvörös falevél zizegve száll, mellettem földre hull,
elhalkult a nesz is már.
Csend! - Oly fájó és rideg!
Nyugovóra tér a nap!
Nem takarja szemem elől, a fák koronáin is átvillan.
Szürkület ül a tájra,sötétedik az ég alja.
Lassan ballagok a hosszú úton,
nyirkos pára szállt a padra.
Gondolatok járnak a fejemben,
miért nem lehetsz mellettem?
Lágy szellő érinti arcomat,
lelked a lelkem ölelve csókolja.
Megborzongok a gondolattól, ölelném a világot.
Ott lennél Te is Kedvesem, ölelő karomat kitárom.
- Nincs itt senki! - Nem is lehet!
- Messze vitte a szél a neved!
- Kiáltom, hátha hallod, de csak a zúgó szél
válaszát hallom!
- S azt, hogy ég áldjon Kedvesem!

Mint kínzón sóvárgó,
Egyre csak Feléd rohanó,
Medrét nem találó, de
Szakadatlan kutató, megáradt folyó,
Vagy csöndes víztározó,
Holdjárással váltakozó,
Szívem a térden álló megtört reménnyel
Mégis konokul s keményen
Tudja, hogy lehetetlen,
De el nem fogadja, hogy elérhetetlen

Hömpölygő viharnak hulláma,
Sziklát érintő gyilkos árja
Magasságba vágva, mielőtt a mélységből látja,
Hogy nem lehet, de akkor miért nem enged?
Pusztítsa, oltsa ki a gyomot,
Mossa el a romot,
Maradjon csak kopár a szikla,
Virág ne teremjen rajta,
Ha az nem tiszta,
És csak pusztulás az útja,
A közöny táplálja, míg éltető napsugarát várja hiába,
Szüntesse a hullám, és maradjon kopár,
Ha reménytelen légvár

A virágok a réten szabadok, fű terem,
Virágzik minden, ha itt vagy velem
Mindez csak képzelet, mikor boldog vagyok veled
Álomvilág martaléka, amit Rólad szövök, hogy
Odajövök, hol bőröd és illatod őrzöm,
Érintetlenül, csak szívem zugán belül
Ekkor feltűnnek a fények,
A sötétség eltéved
Gyertyalángot nézve
Tűnnek egy percnek az évek,
Vártam rád, és elértelek
Nincs hiány és nincs több könny
Mesevilági köd, cukormázas csönd,
Ez a gyógyszer, ha keserű a Föld

Reményvesztett és reményteli
Saját szívét láncra veri,
Ki így szeret téged...

Szeretek fiatal lenni,
Mert szeretem az életet.
Szeretek néha bolondos lenni
Mert szeretem a vicceket.
Szeretnék egyszer boldog is lenni,
Mert szeretném ha valaha szeretnének.

Szeretem az embereket!
Csak, nem mindegyiket.
Szeretném ha egyszer rám is figyelnének
Csak sajnos ez néha nem lehet.
Szeretem az igazakat!
De rühellem a hazugokat.

Szeretnék egyszer meg is öregedni
Amelett, ki engem egyszer nagyon fog szeretni.
Szeretnék majd egyszer ujra, nagyon szeretni
Egy olyan embert, kire én az életemet merném rábizni.
Szeretnék én sok barátot!
De csak olyakot, kikre mindig számithatok.

Szeretnék még többet is írni,
De már belőlem elég volt ennyi.