Az időt nem gyűjthetted.
Pénzért megvenni nem lehet.
Egyszer elfogy az időd.
Fogul ejti majd a jövőd.

Ragadd meg a pillanatot,
ami neked megadatott.
Élvezd hát az életet,
addig amíg megteheted.

Meghívást kapott pelikán,
egy szép vasárnap délután.
Hivatalos lett ő mára,
egy jó kis hallakomára.

Üres kézzel nem mehetek.
Ajándékot, most mit vigyek?
Hallakoma lesz ma este.
Biztos halat hoz a medve.

Nem vihetek én is halat.
Sok lesz az, mind megmarad.
Hát fogott gyorsan egy békát,
mégsem vihetek én répát.

Tó partján volt a lakoma.
Össze is gyűlt ott sok koma.
Nyuszika egy répát hozott,
medve koma mézes csuprot.

Süni hozott egy almát is,
ő azt szerette amúgy is.
Volt holló hozta mazsola.
Hogy lesz ebből hallakoma?

Homlokomon csattan két kezem,
Nem értem, hogy mi történt velem.
Fáradt vágyódás ül nyögve rajtam.
Isten tudja, mit akartam.

Szerettem volna tiszta életet élni.
Kínzó vágyaktól soha sem félni.
Mit értem el vajon a vágyódással?
Összevesztem egy kedves, jó baráttal.

Nehéz erről őszintén írni.
Legjobb lenne elbújva sírni.
De most vajon mi lesz erősebb?
Férfi büszkeség nem ejt könnyet.

Befelé sírok, ez egy átok!
Elvesztettem egy barátot.
Nem tudom, hogy hol hibáztam.
Magányra cseréltem büszke vágyam.

Árnyas terasz alatt, fon a lány.
Mi járhat fejében, az csak talány.
Most kósza szálak eggyé válnak.
Kéz, és láb ősi ritmust járnak.

Mint misztérium, olybá tűnik.
Az idő sodra tán megszűnik.
Egy varázslatos pillanatra,
visszafelé forog a rokka.

Eszébe jut egy vidám tavasz.
Mikor még fényes volt a terasz.
Kedvese járt rajta peckesen,
és rá mosolygott kedvesen.

Ma messze van tőle a párja.
Távoli harcmezöket járja.
Vitézül harcol a hazáért.
Mit meg nem adna csókjáért.

A fehér plafon közömbös,
A bölcső meg rideg, merev.
Hangok ütköznek a csendben,
De a porcelán nem sérül meg.

A két kis szem vágyakozik,
És a kék szemekkel szembe néz,
A szemüveg fénye meg-megcsillan,
De nem mozdul a felnőtt kéz.

A gyerek sírás nem hallatszik
És a dajkálás elmarad,
A falióra tompán ketyeg,
Az idő szívtelenül halad.