Hajóm görög vitorlás –
Hét-világi utazás.

Kedvenc fám az olajfa –
Ezer-éves iskola.

Éjszakáim szeretője
Tüzem alatt gyengéd rőzse.

Fiatal az istenem,
Enyhén lángol szívemen.

És hogyha halok, ébredek,
Mert hívnak égi seregek.

Nyári szél ölelgeti
dús zöldelő akácfa
hajlongó derekát.

Néja rágondolok,
- Hisz’ kölcsön az élet,
Kőlcsőn észlelem virágzó

ibolya mézes illatát,
kölcsön idézem életed
mulandó mámorát . . .

Ki aggódón nézett rád, ha életed során az utat rögökkel szórta be sorsod.
Ki támaszod volt, ha úgy tűnt elveszett minden szép álmod.
Most Isten kertjében tép neked virágot, és mosolyogva nyújtja át.
Ő, a te soha el nem felejtett, ma is támaszod.
Drága jó apád.

A pokolban égjen minden eltorzítás,
Úgymint erkölcsi s polgári ellenmondás,
Vagy didaktikus és utópisztikus illúzió.
Egy fura démon bujkál bőröm alatt.
Az ősi sikoly mellemben tombol:
Ma este az ördög testemben rombol.

A végtelen tér, örök idő
És mozgás szentháromsága!
Kínomban harcias hálózatot szőttem.
Három sötét korszakot torzítva éltem át,
És mélyen ittam
Érzelmeim szenvedélyét tompítani,
De tüzem ereklyéit nem tudtam
A porból mozdítani.

Visszadobnám minden rozsdás
Lánc-szemét a korlátolt tudásnak
A sors ingatag odújába
És elszakítanám láncaimat
Hogy a sorssal tudjak tanácskozni
A tudatlanság atomát hasítanám
Mely leköti az idő konfigurált tartamát
De le vagyok kötve egy fura démon által
Melynek csak rím és ritmus eledele
És mely a mozgás, tér és idő
Elítélt gyermeke.

Amióta megláttalak,
elraboltad szívem.
Mindenem a tiéd lehet,
tiéd a szerelmem.

Kérlek, ne légy velem cudar,
ne felejts kedvesem.
Te legyél az, kit látok majd,
ha lehunyom szemem.