Él a felbontási tilalma!
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba.
Én már csellel próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
Fakó volt azonban a remény, hogy sorsom megváltoztassam…
Én már csellel, próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
*
(Septolet)
Szivárványos
Vakság sármos,
Lábam sáros,
Élet, csak pedálos.
Bíztuk lehetetlent,
Hittük végtelent,
Elhajtottuk kétségtelent!
*
(Bokorrímes)
Öregen bizony mindig kiderül, hogy végül is mindenki éppen így jár,
Más életutakon kóricáltunk, de a végére embergyerek így jár.
A végzet meg tudható, nyomunkban volt, folyvást követett, nyomunkban ott jár!
*
(Senrjon)
Visszaemlékezések,
Mit sem segítenek, pirul arc!
Emlékfakulás.
Hat látó is volt nekem,
Végzetem elmondták, egyezőn!
Emlék eltűnés.
*
Orbitális vagy kegyes hazugság? Ezzel volt tele az életem,
Így nem csoda, ha az állandó félsz volt a kísérő lételemem…
Szeretetlenség vagy barátságtalanság, kitöltötték a réseket,
Sikertelenség vagy naiv gyanútlanság, csak húzták be a fékeket!
Mesés elismeréseket kaptam azoktól, kik nem számítottak!
Közeliek, mind kivétel nélkül, nézték elmenő lábnyomokat…
Föl vagyok, kérlek háborodva, egy boríték miatt ekkora hajcihő?
De az abban írtak miatt, nincs rajtam csak egy végzetes, talptalan cipő…
*
(Senrjú)
Csak erőlködtem,
De, boríték lefogott!
Abban benne van…
Így telt egész lét,
Velős csontból, csak csont volt!
Kutya, is irigy…
*
Úgy látom, talp-nélküli talptalan cipő-felsőrészben kell élnem,
Sokan látják, dicsérik, de alul kéne, hiányzóról vélelem.
Estére elcsendesül a táj, az árnyak; az éjszakába elbújok,
Így a csendben és sötétben, magamra maradok, de tovább harcolok!
Csak görcsölők, mint egy nincs-méretes csomó a kákán,
Ez bizony nem tévedés! Még kicsit húzom a vártán…
Vecsés, 2020. március 20. – Kustra Ferenc
(3 soros-zárttükrös)
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba,
Élet adta születéskor, de folyvást él a felbontási tilalma!
A mocskos, véges halált, mindenki zsebben hordja, lezárt borítékba.
Én már csellel próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
Fakó volt azonban a remény, hogy sorsom megváltoztassam…
Én már csellel, próbálkoztam kivenni, hogy elolvashassam,
*
(Septolet)
Szivárványos
Vakság sármos,
Lábam sáros,
Élet, csak pedálos.
Bíztuk lehetetlent,
Hittük végtelent,
Elhajtottuk kétségtelent!
*
(Bokorrímes)
Öregen bizony mindig kiderül, hogy végül is mindenki éppen így jár,
Más életutakon kóricáltunk, de a végére embergyerek így jár.
A végzet meg tudható, nyomunkban volt, folyvást követett, nyomunkban ott jár!
*
(Senrjon)
Visszaemlékezések,
Mit sem segítenek, pirul arc!
Emlékfakulás.
Hat látó is volt nekem,
Végzetem elmondták, egyezőn!
Emlék eltűnés.
*
Orbitális vagy kegyes hazugság? Ezzel volt tele az életem,
Így nem csoda, ha az állandó félsz volt a kísérő lételemem…
Szeretetlenség vagy barátságtalanság, kitöltötték a réseket,
Sikertelenség vagy naiv gyanútlanság, csak húzták be a fékeket!
Mesés elismeréseket kaptam azoktól, kik nem számítottak!
Közeliek, mind kivétel nélkül, nézték elmenő lábnyomokat…
Föl vagyok, kérlek háborodva, egy boríték miatt ekkora hajcihő?
De az abban írtak miatt, nincs rajtam csak egy végzetes, talptalan cipő…
*
(Senrjú)
Csak erőlködtem,
De, boríték lefogott!
Abban benne van…
Így telt egész lét,
Velős csontból, csak csont volt!
Kutya, is irigy…
*
Úgy látom, talp-nélküli talptalan cipő-felsőrészben kell élnem,
Sokan látják, dicsérik, de alul kéne, hiányzóról vélelem.
Estére elcsendesül a táj, az árnyak; az éjszakába elbújok,
Így a csendben és sötétben, magamra maradok, de tovább harcolok!
Csak görcsölők, mint egy nincs-méretes csomó a kákán,
Ez bizony nem tévedés! Még kicsit húzom a vártán…
Vecsés, 2020. március 20. – Kustra Ferenc
A januári hold kissé előtűnő, csillogó ezüst fényében,
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…
Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.
Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.
Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.
Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.
Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.
Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!
A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.
A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.
Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.
Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.
Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…
Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és a hőseinkre emlékezésből.
Járőr oson, ellen állások felé, a háború vad örvényében.
A megfagyott táj hideg, fehér csillogásában,
A halál hideg, ezüst fényű áramlásában…
Az éj, maga a fekete árnyék, fényjelenség.
Olyan szép, mint eltévedt, idegen jelenség.
A sötét álombéli… finoman, puhán suhan.
A holdfény ezüstje előtör, majd visszazuhan.
Az álombéli, habosan gomolygó pára,
Az izzadt testek körül ködlik, arra, rája.
Az örvénylő légforgatag elfogyó hőből és nedvből…
A párafüggöny a bajuszokra fagy, a lélegzetből.
Percek és méterek némán, lassan elmaradnak mögöttük,
Sötét, fénytelen, láthatatlan ellen arcvonal, előttük.
Távolabb kivehető a nagy jegenyék sora,
Olyanok, mint az asztallapba döfött penna.
Csupán a varjak ébrednek fel az éji álmukból,
De csak félig nyitják szemhéjukat… elég a látványból.
Elölről valami zaj hallatszik, felfigyelnek,
A csend tovább rezeg a táj felett… igyekeznek.
Mennek, a semmi ősi vágtában rohan az éjszakába,
Katonák kemények, de a lelkük elbújik önmagába.
Most már közelről hallani egy fémes, de halk csattanást,
Ez elzúg a hallgatag táj felett, nem nyújt vigasztalást.
Itt nem vár tárt kapu az ide érkező vándorokra,
Itt a bejárati ajtó… élet és a halál ura!
A fagyott hó ezüstösen csillogó pikkelyes körvonalakkal
Vonta be a fák, bokrok koronáját, királyi hermelin kerettel.
Szemben nem frakkos, komornyikbojtos alakok vannak beásva,
Csíkos mellényes lakáj helyett, őket pufajkás orosz várja.
A sorban utolsó, kissé hervadt, férfiarc.
A sápadt, beesett arcon, sok a gondránc.
Majdnem vastag ajkakra ívelő barázdák, inkább koravén fiút,
Mint meglett, harcos férfit rajzolnak… az ő lelkének itt már nincs kiút.
Szemben velük, tíz lépésre egyszer fölcsattan egy orosz „sztoj”!
Mind a hatan megdermedtek… a félelemtől lelkük fogoly.
Táj, még fagyottabbnak tűnt… katonák reagáltak volna,
De idejük már nem volt… a sors keze az ajtót becsukta.
Hold elbujt, magyarok arcán a sötét miatt nem látszik a félelem,
Nyugtalanító ellentmondás a test és lélek között… lételem.
Balról megszólaltak a géppuskák, és kézigránát repült,
Magyar katonák arcán félelem és orosz utálat ült.
Mindennek hamar vége lett, varjak lecsukták a szemhéjukat,
Katonáink hitték, úgy halnak meg, hogy védik hazájukat…
Csongrád, 2012. július 29. – Kustra Ferenc József - íródott. Hollós Korvin Lajos: A szürke eminenciás c. kisregénye ihletésével + történelmi emlékezésként és a hőseinkre emlékezésből.
Üdvözöllek ismét Ősz!
Tudtam, hogy megint eljössz…
Te nélküled élet úgysem lehet,
Utánad jön… a hideg kikelet...
Nékem hozza vastag, barna avart.
Örüljek, hogy így kezdte? Dúlt, kavart.
Én azonban, csak nyár után vágyok,
Bár tudom, hogy ezek már csak álmok.
Miattad már a hajnalok is hűvösek,
Isibe, kabátba mennek a gyerekek.
Reám néz az Ősz, és csak legyint,
Hogy mit okoskodok már megint.
Idejön és összegyűri fák levelét!
Esőt is hoz, kimossa az ember eszét…
A Nap meg már csak haldoklik, nyöszörög,
Hallom, még kis nyárutóért könyörög…
Vecsés, 2012. augusztus 23. - Kustra Ferenc Józse
Tudtam, hogy megint eljössz…
Te nélküled élet úgysem lehet,
Utánad jön… a hideg kikelet...
Nékem hozza vastag, barna avart.
Örüljek, hogy így kezdte? Dúlt, kavart.
Én azonban, csak nyár után vágyok,
Bár tudom, hogy ezek már csak álmok.
Miattad már a hajnalok is hűvösek,
Isibe, kabátba mennek a gyerekek.
Reám néz az Ősz, és csak legyint,
Hogy mit okoskodok már megint.
Idejön és összegyűri fák levelét!
Esőt is hoz, kimossa az ember eszét…
A Nap meg már csak haldoklik, nyöszörög,
Hallom, még kis nyárutóért könyörög…
Vecsés, 2012. augusztus 23. - Kustra Ferenc Józse
Az ősz az elmúlás előjele,
De benne van a kikelet szele.
Mondják minden rosszat jó követ…
Ebben én nem hiszek… de lehet.
Tavaszt is a jobb nyár követi
Így nyáron az ember azt hiszi,
Hogy ez így a legjobb, maga a tökély.
Ha minden jól alakul, így lesz… ne félj.
Nem tudni azonban, kinek mi a jó
És azt sem, hogy vajon neki mi való.
Sőt mindenki másképp éli meg ugyanazt,
De nincsen, aki kőből is vizet fakaszt.
A sors útja, cifra, dimbes-dombos,
Nem egyenes, inkább jó kanyargós
És nem mindig van úgy… megyünk hegynek felfelé
Van, hogy irány a gödör… szívünk hideg lelé.
Azt régen, pontosan tudjuk; mit ránk rótt a sors
Az be is következik. Élet nem komfortos,
Sőt olyan, mint egy régi harcos, törött karddal
És csak vagdalkozunk… az életben fakarddal.
Sokan, milliónyian ágálnak a sorsuk ellen,
De ők a körülményeik miatt a tehetetlen
Tömeg, pedig van köztük jobb sorsra érdemes,
De nem tud mit tenni, élete… csak fekélyes.
Megoldás nincsen, jó tanács nem adható.
Élet olyan, mint egy szennyezett algás tó.
Kinek már csónakja sincs, iszik vagy elmenekül,
Így élet beszippantja… tűri tehetetlenül.
Budapest. 2011. október 18. - Kustra Ferenc József
De benne van a kikelet szele.
Mondják minden rosszat jó követ…
Ebben én nem hiszek… de lehet.
Tavaszt is a jobb nyár követi
Így nyáron az ember azt hiszi,
Hogy ez így a legjobb, maga a tökély.
Ha minden jól alakul, így lesz… ne félj.
Nem tudni azonban, kinek mi a jó
És azt sem, hogy vajon neki mi való.
Sőt mindenki másképp éli meg ugyanazt,
De nincsen, aki kőből is vizet fakaszt.
A sors útja, cifra, dimbes-dombos,
Nem egyenes, inkább jó kanyargós
És nem mindig van úgy… megyünk hegynek felfelé
Van, hogy irány a gödör… szívünk hideg lelé.
Azt régen, pontosan tudjuk; mit ránk rótt a sors
Az be is következik. Élet nem komfortos,
Sőt olyan, mint egy régi harcos, törött karddal
És csak vagdalkozunk… az életben fakarddal.
Sokan, milliónyian ágálnak a sorsuk ellen,
De ők a körülményeik miatt a tehetetlen
Tömeg, pedig van köztük jobb sorsra érdemes,
De nem tud mit tenni, élete… csak fekélyes.
Megoldás nincsen, jó tanács nem adható.
Élet olyan, mint egy szennyezett algás tó.
Kinek már csónakja sincs, iszik vagy elmenekül,
Így élet beszippantja… tűri tehetetlenül.
Budapest. 2011. október 18. - Kustra Ferenc József
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.