Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Könnyben fuldoklik
A szél és nagyon süvít.
Emlék ül, kövön…
*
Sírkő csendesen
Csak fekszik padom mellett.
Elhunyt őseim…
*
Álmaim, vágyaim, ma már mind, távol kóborol,
De szép emlékképem van, képzeletben valahol,
Ez a novemberi reggel, nagy titkokat takar,
Kutya fekszik egy sír mellett, hasán egyet vakar.
A novemberi hajnal érzelem hegyeket mozgat.
Nagy a felhőség felettünk, de könnyeket nem hullat.
*
Sírkertben is köd…
Csendes levélmorajlás.
Ringató halál…
*
Képzeletben visszamegyek én a mától nagyon riadtan,
Emlékszem még, hogy milyen voltál, mit szerettél, megfáradtan.
Te nem vagy már meghaltál, minthogy élj miattam föltáratlan.
*
Folyódba lépni
Újból már, biz’ nem lehet.
Csónak elúszott.
*
Víznél sem az már
A fodor mi régen volt.
Hullám is elhal.
*
Itt most gondolatban pár kortyot iszogatok veled,
És enélkül túlvilágon, a helyed, hogyan leled?
Lelkem itt most, ki is buggyan,
Sírodon nagyon is koppan.
Hallod-e, hogy az ész roppan?
*
Sírok, fénylenek
Sok mécsesnek lángjától.
Felemelően.
*
Szívem kalimpálva ver, oly' nagyon emlékszem rád,
Hogy beszélgessünk, gyakran én is elmentem hozzád.
Billiárd lett a vége, nejed, „sört vágott” hozzád.
*
Az emlékkapuk
Nyílnak, szépség kitódul.
Jó a társaság…
*
Te már a megnyugodott lelkek templomában vagy,
Én már fázok, megyek is, ha feltolult emlék hagy.
Sírod lesz még hidegebb is, most még nincs itt a fagy.
*
Csend van, nyugalom.
Gyertya füstje hullámzik…
Pihenő lelkek.
Vecsés, 2016. április 4. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban.
A szél és nagyon süvít.
Emlék ül, kövön…
*
Sírkő csendesen
Csak fekszik padom mellett.
Elhunyt őseim…
*
Álmaim, vágyaim, ma már mind, távol kóborol,
De szép emlékképem van, képzeletben valahol,
Ez a novemberi reggel, nagy titkokat takar,
Kutya fekszik egy sír mellett, hasán egyet vakar.
A novemberi hajnal érzelem hegyeket mozgat.
Nagy a felhőség felettünk, de könnyeket nem hullat.
*
Sírkertben is köd…
Csendes levélmorajlás.
Ringató halál…
*
Képzeletben visszamegyek én a mától nagyon riadtan,
Emlékszem még, hogy milyen voltál, mit szerettél, megfáradtan.
Te nem vagy már meghaltál, minthogy élj miattam föltáratlan.
*
Folyódba lépni
Újból már, biz’ nem lehet.
Csónak elúszott.
*
Víznél sem az már
A fodor mi régen volt.
Hullám is elhal.
*
Itt most gondolatban pár kortyot iszogatok veled,
És enélkül túlvilágon, a helyed, hogyan leled?
Lelkem itt most, ki is buggyan,
Sírodon nagyon is koppan.
Hallod-e, hogy az ész roppan?
*
Sírok, fénylenek
Sok mécsesnek lángjától.
Felemelően.
*
Szívem kalimpálva ver, oly' nagyon emlékszem rád,
Hogy beszélgessünk, gyakran én is elmentem hozzád.
Billiárd lett a vége, nejed, „sört vágott” hozzád.
*
Az emlékkapuk
Nyílnak, szépség kitódul.
Jó a társaság…
*
Te már a megnyugodott lelkek templomában vagy,
Én már fázok, megyek is, ha feltolult emlék hagy.
Sírod lesz még hidegebb is, most még nincs itt a fagy.
*
Csend van, nyugalom.
Gyertya füstje hullámzik…
Pihenő lelkek.
Vecsés, 2016. április 4. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban.
Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!
Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?
Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?
Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.
Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.
Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?
Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.
Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!
Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?
Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?
Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.
Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.
Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?
Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.
Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!
Hosszú idők kezdete óta
Szütelenűl folyik a vér.
Olyan mint egy túlcsordulás,
amely mindenhová kitér.
Egy folyó, melynek áramlata
egy skarlát tengert feltölthet,
Mely bűnösségünk tanúsága,
S zsarnokságunknak az árra.
A harcba vonulás mindig is
Sötét, tragikus sorsunk átka.
A véres folyó s skarlát tenger
Az emberiségnek örök társa.
Mit műveltünk a világgal
Hogy megértésért könyörög?
Hallod-e a végzet sóhaját,
Amint a skarlát tenger nyöszörög?
Szütelenűl folyik a vér.
Olyan mint egy túlcsordulás,
amely mindenhová kitér.
Egy folyó, melynek áramlata
egy skarlát tengert feltölthet,
Mely bűnösségünk tanúsága,
S zsarnokságunknak az árra.
A harcba vonulás mindig is
Sötét, tragikus sorsunk átka.
A véres folyó s skarlát tenger
Az emberiségnek örök társa.
Mit műveltünk a világgal
Hogy megértésért könyörög?
Hallod-e a végzet sóhaját,
Amint a skarlát tenger nyöszörög?
Érezned kell minden pillantásban
milyen fontos vagy énnekem,
s hogy a szememben lévő csillagok fénye
miattad fénylik fel nekem.
Érezned kell, hogy mennyire félek,
hiszen most olyan messze vagy,
nem láthatlak, és nem őrizhetlek
minden bajtól, mely rád szakad.
Érezned kell, hogy miattad élek,
s hozzád száll minden gondolat,
nélküled már csak hideg fagy lesz,
s ébenfekete éjszaka.
Érezned kell, hogy a hang, amely feltör
belőlem, olykor megszakad,
egy néma pillantás erejéig,
míg átsuhan rajtam egy tétova
kétség, mert félek: túl messze vagy már,
s nem hallod meg a hangomat,
elnyeli már a távolság néha,
s valahol félúton megszakad.
Mégis: tudnod kell! Bármi jöjjön,
nincs olyan őrült pillanat,
amely tetőled messze űzne,
s elsodorná a hangomat.
Minden szó, mely a torkomból jön, fel
legmélyebb belsőmből fakad,
szeretlek! Minden porcikámmal,
s bármi lesz, szívemben maradsz!
milyen fontos vagy énnekem,
s hogy a szememben lévő csillagok fénye
miattad fénylik fel nekem.
Érezned kell, hogy mennyire félek,
hiszen most olyan messze vagy,
nem láthatlak, és nem őrizhetlek
minden bajtól, mely rád szakad.
Érezned kell, hogy miattad élek,
s hozzád száll minden gondolat,
nélküled már csak hideg fagy lesz,
s ébenfekete éjszaka.
Érezned kell, hogy a hang, amely feltör
belőlem, olykor megszakad,
egy néma pillantás erejéig,
míg átsuhan rajtam egy tétova
kétség, mert félek: túl messze vagy már,
s nem hallod meg a hangomat,
elnyeli már a távolság néha,
s valahol félúton megszakad.
Mégis: tudnod kell! Bármi jöjjön,
nincs olyan őrült pillanat,
amely tetőled messze űzne,
s elsodorná a hangomat.
Minden szó, mely a torkomból jön, fel
legmélyebb belsőmből fakad,
szeretlek! Minden porcikámmal,
s bármi lesz, szívemben maradsz!