Neki kéne veselkednem elénekelni az utolsó dalt…
A legszebben hangzót, a zengőt, vagy a végtelenült falst.
De, hah! Most eszmélek, a sorsom nem áldott énekhanggal,
Sem sok földi jóval, sem zenészséggel vagy ékes pazarsággal.

Zenekarom nincsen, zenélni nem tudok, minek akkor énekelnem?
Tán már énekes sztár sem leszek, sőt már az életem javát leéltem…

Vecsés, 2014. szeptember 28. –Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

Madárdaltól hangos az erdő,
Mezei csokor lett a mező,
Mégis kizöldül a temető.

Nap bekacsint függönyön keresztül,
Családban, lakásban öröm zendül,
Jó idő jön, tavaszon keresztül.

A tél mérge végre már elfolyik,
Sáros hólé tetőről lefolyik,
Hurrá! Hurrá! Végre tavaszodik.

Budapest, 1997. március 2. - Kustra Ferenc József

Szülői hazát elhagyták
A tékozló fiúk,
A Szélső vidéken
Büszkék lettek, és hiúk.

Ősök vidékének földje
Csak kolonc a nyakadon!-
Fényt mutatok, s kaput érte
Hol élhetsz boldogan, szabadon!

Mézes madzag, s csillogás
Kampányolt ezerrel-
Minek a hagyonány
Amíg pénz van a zsebedben.

Mosolyog a sátán,
Jól indult a terve-
Mindenütt még ráakad
Hiszékeny emberre.

Az örökölt vagyont
Könnyen elherdálták,
Hízelgő ígéretekért
Mindenüket adták.

Egy naiv bohóc büszkén
Játssza még szerepét,
Mazsoret bábuként
Hitegeti nyomorított népét.

Őseitől nem tanult,
A Vidék most fertő,
De hiszi még mindig-
Ő a nagy cselszövő.

Gőgös büszkeség
Dagasztja még mellét
Bízik hogy megtömik
Bestoppolt zsebét.

Kapzsiságában már
Semmilye sem maradt,
Csak rombadőlt vidék
Amerre a kaszás haladt.

A szélső Vidéket
Már cafatokra tépték,
Tékozló fiúk népének
Sorsát pecsételték.

Porondon a bohóc
Még Hollywoodról álmodik,
Közben százezrek vére
A csonkolt földre folyik!

A boldok fény felé
Csak egy út vezethet,
Mindenkivel békében-
Az ember csak úgy élhet!
(más úton indulva
Csak közelít a Végzet!)

Szívem szeret egy hű melódián,
Téged keres minden dallamán.
Minden utam tehozzád vezet,
Egy álomvilág köt össze veled.
Szerelem.

Szívem szeret egy hű melódián,
Az ifjúságunk legszebbik nyarán,
Tovatűntek, mint egy délibáb,
Csak szól szomorúan, sír a gitár,
Szerelem.

Hát játszd újra el a szívem dallamát,
Keserű könnyeink fájó hajnalát.
Szívem szeret az emlékeim harmatán,
Hószín reményű, fénylő csillagán
Úgy szeret.

Próza: miért sír a szív ennyi év után,
Miért öregszünk meg ilyen korán?
Örökké játssza a dalt a szívünk ritmusán.
S őrzi az elmúlást a teli holdvilág,
Szívünk fölött egy őrzőangyal szállt.
Szerelem.

Az igazság
Már eltakarja
Saját arcát;
Szégyenli
Hogy mivé degradálták.
Jár-kel a nagyvilágba,
Vagy visszavonul
Egy pusztába
Hol senki sem találja.
Mert a média űzi,
Kergeti,
És sokszor
Hamis vádakkal illeti.
A szenzáció veszett lett-
Az igazság ezért
Inkább elveszett.