Szerzők » Kölcsey Ferenc versei
Kölcsey Ferenc
(1790-1838)
Kölcsey Ferenc 1790-ben született a mai Romániában található Sződemeteren jómódú nemesi család gyermekeként. Egész fiatal volt amikor szülei meghaltak, a debreceni református iskolában tanult 14 éven keresztül egészen 1809-ig. Ideje nagy részét már fiatal korában az irodalomnak szentelte, szívesen olvasott, és több nyelven megtanult beszélni. Jó barátságot kötött Kazinczy Ferenccel. Bár a tanári és ügyvédi pályára is hívták, ő ezekről lemondva inkább az irodalomnak élt. 1815-ben Szatmárcsekére költözött, és itt a költészet mellett birtokán gazdálkodott. 1823-ban írta híres művét a Himnuszt, amely Magyarország nemzeti himnusza lett, és Erkel Ferenc zenésítette meg Kölcsey halála után 1844-ben. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett. 1832-ben Szatmár megye főjegyzője lett, majd országgyűlési képviselővé választották. 1836-ban a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett. 1838-ban, mindössze 48 éves korában egy megfázás után, feltehetőleg tüdőgyulladás következtében halt meg szatmárcsekei otthonában.
« Első oldal
1
Idő    Értékelés
Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok
Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;
Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,
Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;
Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,
Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.
"Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,
Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia.
Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek,
S felnyílt kedvesimért illatozó kebele."

1811. december 5.
Beküldő: versek.eu
Hervadsz, hervadsz
Szerelem rózsája,
Isten hozzád
Keblem hű lyánykája!
Omlik a hab,
Omlik könyhullásom;
Kél a szellő,
S költi sohajtásom.

Partot a hab,
Bút mos könyhullásod;
Enyh a szellő,
S enyhűl sohajtásod;
Hagyd hervadjon
Szerelem rózsája,
Nyíl hajnalkor
Remény violája.

Hervadsz, hervadsz.
Szerelem rózsája!
Nem kell nékem
Remény violája;
Újjaim csak
Nefelejcset szednek
Bús estvéjén
Bús emlékezetnek.

1825
Beküldő: versek.eu
Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus,
S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá.
Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta,
Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong.

Álmosd, 1813. június 18. után
Beküldő: versek.eu
Minden órám csüggesztő magányom
Néma csendén búnak szentelem,
Rajtad elmém, ah, törődve hányom
S könyim árját issza kebelem.
Merre, merre tüntök hű szerelmek,
Melyek láncolátok szívemet?
Ha fogjátok forró szenvedelmek
Elborítni lángként éltemet?

Most is karján fényes Ideálnak
Még magasan rengnek álmaim,
Ah, de tündérvárán nem találnak
Méltó tárgyat többé lángjaim.
Fanni, Fanni, mint zefír utánad
Sóhajtásim szállnak úntalan,
Szűnj meg egyszer lélekvesztő bánat!
Szív, mért ingerlődöl hasztalan?

Zengtem égi dalt: mint alkonyában
Philoméla kertem bokrain,
S mind hiában folytak, mind hiában
Bájos hangok lantom húrjain.
Csillagokra fel remegve sírtam,
S fényektől nem jött vígasztalás;
Berkén Echót fájdalomra bírtam,
S jajgatásnak szólt csak jajgatás.

Isten hozzád eltűnt rózsapálya,
Isten hozzád elsírt nyúgalom!
Képed lelkem többé nem találja,
Dúló vészként zúg a fájdalom.
S bár a kor, borítva fátyolával,
Tőle messzebb messzebb elvezet,
Rám világít lobbanó fáklyával,
S visszavonz a bús Emlékezet.

S ah reményem mindegyik virága
Újra fonnyad szellemkebelén,
Újra sűlyed a szív boldogsága,
S régi sebben újra vérzem én!
S míg a gyötrelemnek visszérzése
Százszorozva tépi lelkemet:
Képzetemnek vészhozó lengése
Gyújt és kínos álmokkal temet.

Szállj homályba, s húnyj el fátyolodnak
Éjjelében bús Emlékezet!
Álmaid ha lassan alkonyodnak,
Nyúgalom tán nyújt még hű kezet.
Nyájas arcod visszasúgárzása
Enyhe fény a boldog napjain;
Nékem, ah, csak Léthe áradása
Hoz segédet kínom lángjain!
Beküldő: versek.eu
Hogyha pályád ellenébe
Küzd az álnok vad gőgjébe,
S tőrt hány minden lépteden;
S nincs ki nyújtson hív oltalmat
Vészhozó ösvényeden:
Menj! s temesd el bús fájdalmad
Hol reád vár szent magány;
S vonj korlátot álmaidból,
S alkoss ideáljaidból
Szebb világot alkonyán.

Cseke, 1824. február
Beküldő: versek.eu