Szerzők » Csokonai Vitéz Mihály versei
Csokonai Vitéz Mihály
(1773-1805)
Csokonai Vitéz Mihály 1773 novemberében született Debrecenben értelmiségi család gyermekeként. A Debreceni Református Gimnáziumban tanult, tanárai is felismerték rendkívüli tehetségét. Kiskora óta egészségügyi problémákkal küszködött. Az 1790-es évek elején ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akivel jó barátok lettek. 1794-ben Debrecenben tanító lett, de az iskola vezetőivel sorozatos konfliktusba keveredett azok ókonzervatív nézetei miatt, ezért hamarosan elbocsátották. Ezután nagy vándorlásba kezdett, bejárta a fél országot, megfordult Sárospatakon, Pozsonyban és Komáromban is. 1797-ben ismerkedett meg Vajda Juliannával, akit szerelmes verseiben csak Lillaként emleget. Elsősorban Csokonai rossz anyagi helyzete, és a kilátástalan jövő miatt kapcsolatuk megszakadt. Később rövid ideig tanított a Csurgói Gimnázimban, majd tovább folytatta vándorlását az országban, ezúttal Szigetváron járt Festetics Lajos grófnál. 1801-ben költözött vissza Debrecenbe. Folytatta a versírást, állást azonban sehol nem talált. 1804-ben Nagyváradra utazott egy ismerőse temetésére, amikor megfázott, és tüdőgyulladást kapott, gyenge szervezete nem tudott megbírkózni a betegséggel, és az ebben a korban még nem elég fejlett orvostudomány sem tudott segíteni rajta. Hosszú betegeskedés után hunyt el 1805 januárjában.
« Első oldal
1
...
of
7
Idő    Értékelés
Lilim! csoport öröm között
Tőltöm most éltemet.
Szívembe bú nem kőltözött,
Nem rág az engemet.
Sem könnyeket nem hullatok,
Sem nem sohajtok, jajgatok.

A szent barátság csillaga
Egemre felderűlt,
A tiszta boldogság maga
Felkent fejemre űlt:
De kedvem egybe sem lelem,
Mert nincs az én Lillám velem.

Ha nincs az én Lilim velem:
Mi nékem a világ!
Sokszor magamban képzelem,
Hogy a halál kivág.
Az élet édessége mi?
Mit érsz, öröm? ha nincs Lili.

A szem, fül és egyéb tagok
Múlathatnak talám:
Igen, de szív nélkűl magok
Gyarlón örűlnek ám.
Tudod pedig, szép rózsaszál!
Szívem csupán tenálad áll.

Te bírod, óh tudod magad,
Szép Lilla! szívemet:
Azért te is helyette add
Cserébe szívedet.
Enyím maradjon semmi sem,
Csak a tiédet add nekem.

De mit könyörgök íly nagyon
Galambi szívedért?
Úgy-é, hogy az nálam vagyon
Cserébe szívemért?
Nohát, ha megvan, ami kén':
Többé nem is terhellek én. -

Ha már enyím az, akié
Vagyok, szólj, Cipria!
Olyan szerencsés több van-é?
Van-é? s ha van, ki a'?
Nincs, Cipri, nincs... De kémlel itt
Nehány irígy - csitt, Cipri, csitt!

Ne szólj te erről senkinek,
Mi nem szólunk, mi se;
Hogy a világ irígyinek
Vakúljon a szeme.
Mi majd, ha boldog célt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.

Én téji versbe foglalom
Érzékeny éneked,
S mellettem e szép angyalom
Hárfázni fog neked:
Így kötnek öszve új csomók,
S mi lesz Lilim jutalma? - Csók!
Lillám! midőn szemem nézi
Hajnal tekintetedet,
Ezer grácia ígézi
Elmerűlt képzésemet;

Látván Citére virágit,
Olvadni kezd kebelem,
S az egész menny boldogságit
Szűk mellyemben viselem.

De midőn szácskád daljára
A húrokat pengeted:
Mit érzek! minden trillára
Szívem ölöd s élteted.

Truccol fülem a szememmel,
És minden érző inak
Hódolnak levert lelkemmel
Dalod bájolásinak.

A hangok virággá válnak
Mosolygó ajakidon,
S a virágok hangicsálnak
Teremtő újjaidon:

Mint midőn a nyílt rózsákkal
Ékes bokor közepén
Filoméla új nótákkal
Zeng az Ámor innepén.

Vajha rózsává válhatnál,
Szép Lillám! egyszeribe,
S ágaid közt danoltatnál
Fülemüle képibe!

Óh, nem lenne a vidéken
Tenálad szebb virágszál;
Nem zengene a cseréken
Vígabb madár nálamnál!

Nyíló kelyhedet megszállnák
A szerelem isteni,
S a nimfák versenyt próbálnák
Érzésim énekleni.
Gyász pecsétje kedvesemnek!
Fejtsd ki végre, mit hozál?
Mit jelentesz bús fejemnek?
Élet-é ez, vagy halál?
Óh egek,
Rettegek!

Rettegek - tán rózsaszálát
Gyötri nagy szívbéli kín -
Tán keservét - tán halálát
Jegyzi e halotti szín -
Tán ma már
Sírba vár.

Sírba vár! vagy mást szeretvén,
Szíviből engem kivét,
S engem így halálra vetvén,
Azt jelenti e pecsét.
Helyes ok,
Meghalok.

Meg - de míg a sírba szállok,
Nyílj meg, óh gyászos levél!
Tán csak egy szót is találok,
Melyre szívem még megél.
Tán halált
Nem kiált...

Nem kiált! Ah, megkövetlek,
Szép levél. Csal a pecsét.
Már ez egy szó is: szeretlek!
Visszaadja a becsét.
Már ez, óh,
Égi szó!

Drága szó ez, szép levelke!
Már ezért csókollak ám:
Mert tevéled Lilla lelke
Új napot deríte rám,
Szép levél!
Szívem él.

[Szívem él! örökre mondok
Bánatimnak adiőt,
Jer, Juliskám, félre gondok,
Kedvel engem, én is őt.
Már enyim
Szép Julim!]
Énekeljünk Cipriának,
Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
Tőrbe hányt.

Énekeljük felsegítő
Karjait
S a szerelmek lelkesítő
Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
Szíve ég?
Látom ellobbant szemedről,
Lángoló tekintetedről...
Már elég.

Hátha engem sírom árka
Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
Szívemet,
Míg ölemből puszta sírod
Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
Szívesen.
Így lehet hűségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
Csendesen.

Hű galambom! kőlcsönözzünk
Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
Csócsi hát!

Beküldő: versek.eu
Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,

A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.

Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bűn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?

Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.

Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tűndöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.

Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szőllő támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.

Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kormányján űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!

Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.

Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.

Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A főldön megvetve van!

Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leűlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!

És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat'd mégis nekem?

Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!

Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.

De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendő
Óh, mennyből szállt tűnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!

Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.

A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

Már kétségem tört hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!
Beküldő: versek.eu