Szerzők » Baranyai Attila versei
Baranyai Attila
(1966-)
Jómagam középkorúan kezdtem el verseket írni, egy
gyermekkorban elásott érdeklődés került újra felszínre.
« Első oldal
1
Idő    Értékelés
Lebegő, vad álmok
vívódnak tépődve,
nyilvános hirdetők
ajzódnak vergődve.

Bájtok forgatagán
virtuális égben,
a kékhalál kiált
mennydörgő kétségben!

Önkéntes rabszolgák
tobzódnak feszengve,
örökbefogadót
kutatnak esengve.

Lázábrándok várnak
kéjre, szeretésre,
tébolyult pszichével
az újrakezdésre.

Téves illúziók
más dimenzióban,
s a maroknyi vétlen,
emésztő hálóban.

Szintetikus szívek,
lélektöredelmek,
külsőségek, álcák,
lefagyott érzelmek.

Mélyre zúdult morál
a végletek pontján,
s hamis fergeteg száll
a vágy horizontján.

2016.
Öröktől, örökké tartó változó Világ,
végtelen halmazban atomok, energiák,
szerte mágneses terek, s vegyületek kuszán,
a morajló Mindenség mélységes basszusán.
Törvényszerű keringés, kölcsönhatás, rendek,
hol nincsenek vágyak, sem álmok és érzelmek,
nincsenek lények kik a szépséget élvezzék,
értelmek sehol, hogy a titkokat megfejtsék.
Határtalan áradó örökkévalóság,
tökéletes egyensúly, lebomlás, fonódás,
tovatűnő fényörvény, tündöklő csillanás,
halott birodalomban megdermedt suhanás.
Az időtlen szerveződés céltalan menet,
de értelmét adta egy rezgés: a létezet.*
Mely ébredés, a véletlen folyamat része,
s az élet értelme, célja: minden, mi élet.

2014.
(* A szerző szóalkotása)
Míg két sóhajtásom
között visszhangoztál,
eleven vágyammal
a mélyedbe fontál,
most gyilkosom lennél,
a démonod gyötör,
lelked megdermedt fény,
sugara széttörött.
Fekete felhőből
dereng angyal arcod,
mélybíbor alkonyban
lángolsz és patakzol,
benned maradtam még
élve, avagy halva,
s börtönödben lettél
gyűlölt rabod rabja.

2014.
Megannyi éjen át visszhangzott lépted,
s hogy elmentél, a múlt itt maradt csendben,
talán mára töröltél, nem őrizel,
s megdermedt álmok közt foszlok szét benned.

Magam vagyok, hol lehull a sötétség,
mint lebegő rejtély, agysejtembe térsz,
s a merengő, rezgő gondolat ölén,
árnyad idéződik az emlékekért.

Látom az arcod, s a suttogó ajkad,
mélykékbe tűnő meztelen alkonyban,
látom a szemed érzelemben úszva,
s andalít az ábránd, valómba sóhajt.

Egy utolsó szó, s egy utolsó nézés
nem juthatott, sem eltévedt érintés;
felejtem mind, amiket értem tettél,
s néhai szerelmünk válik semmissé!

De valami űz a végtelen térből,
s mi legbelül dúl, reméltem legyőzöm!
Akarva, akaratlan derengsz elő,
s mert bántó voltál, miértjén őrlődöm.

A szomorúság leheli lelkedet?
Bosszúdat hiába hinted ellenem,
ez a te búcsúd, én elengedtelek!
Csak: téged látlak még, s álomfényeket.

2012.
Megtaláltál meztelen éjszakában,
szűk sikátorban, lebegő homályban,
s fényedet hoztad nekem illatával,
vágyakozással.

Érzelemhalmazba sodort hatalmad,
s színe lettél színtelen árnyalatnak,
változott így minden, az éj, a nappal,
s ünnep a dallal.

Önmagad tártad ki felém, akarva,
ős-pogány esküt, fogadalmat adva,
s lüktető testünk heve múlhatatlan
összetapadva.

Megtaláltál meztelen éjszakában,
álmod űzött, hogy velem élj a mában,
végtelen tér egy lehelet zugában,
áradatában.

2016.